1. fejezet – Új név, új élet

A megcsonkított holttest sziklaként zúgott végig a kút torkában egyenesen a mélység felé. A gyilkosok érdeklődve hallgatták, ahogy a test a köveknek csapódik, majd egy hatalmas csattanás kíséretében földet ér. Még vetettek egy pillantást a mélybe, azután eliszkoltak.

***

Sötétség, hideg, félelem…

***

            Egy mezítlábas kölyök elégedetten bandukolt haza a kezében tartott vödörrel, mely tele volt döglött békákkal. Már el is képzelte, ahogy anyja a keblére öleli, apja pedig büszkén hátba veregeti, és dicsérő szavakkal illeti.

            Az ötéves forma fiú elvigyorodott, s megszaporázta lépteit. Már sötétedett, és ő szeretett volna minél előbb a szülei házának melegében pihenni.

-         Hé, korcs! – sziszegte egy undok hang a legközelebbi kunyhó árnyékából.

-         Nem érdekelsz! – motyogta a békás fiú.    

-         Pedig illendő lenne a talpamat csókolgatnod, te félvér kutya! – felelt a hang.

-         Hagyj békén! – sikoltotta a kisgyerek, és léptei futásba torkolltak.

-         Ne olyan hevesen! – nevetett egy újabb hang, és egy magas, tagbaszakadt fiú lépett elő egy másik kunyhó mögül. Rohanvást indult a kölyök után, s hamarosan be is érte. Megragadta a szakadt ruha nyakát, és erőteljesen megrázta. A vödör elgurult, a békák pedig kibucskáztak belőle.

-         No lám! – vihogott az előző hang. Ő is magasabb volt a szerencsétlen fiúnál, de korántsem olyan magas, mint barátja. A gyerek kiváltképp hájas volt, és szeme sunyin összeszűkült, ahogy a békákat nézte. – Csak nem ez lett volna a vacsorátok? – röhögött, és felrúgta a vödröt.

-         Hagyjatok békén! – kiáltotta kétségbeesetten a kölyök, és egy hirtelen ötlettől vezérelve szemen köpte fogva tartóját.

-         Te mocskos kis rohadék! – Kiabált a melák, és a menekülő kölyök után vetette magát.

Nemsokára ismét támadói karjai között találta magát. Szitkokat vágtak a fejéhez, ütötték, rúgták, és köpködték, a fiú szívében pedig csak nőtt a gyűlölet…

***

-         Mi a fene ez?

-         Fogalmam sincs. Talán egy ork.

-         Ne hülyéskedj! Szerintem egyáltalán nem tűnik orknak.

-         Akkor nézd meg a rusnya képét!

-         Befognátok? Mindjárt felébred…

Lassan kinyitotta a szemét. Az erős napfény először elvakította, így visszazárta a szemhéját, majd egy kis szünet után ismét megpróbálkozott a nehéz feladattal.

Egy erdőben találta magát. A nap hétágra sütött, és ahogy a zöld leveleken keresztül világított, úgy tűnt, mintha egy zöld-, és aranyszínben pompázó kupola lenne fölötte.

Óvatosan ült fel, mivel a feje úgy fájt, mintha előző este egy hordó bort bevedelt volna. Ahogy körülnézett, három alakot pillantott meg: két erős férfit, és egy vékony, kecses nőt. Mindhármuk haja hosszú volt, és aranybarna.

-         Hol vagyok? – kérdezte kómás hangon az idegenektől.

-         Hát itt – felelt nagy értelmesen az alacsonyabbik férfi.

-         Nagyszerű – motyogta, és kutyamódra megrázta a fejét.

-         Ki vagy te? – kérdezte a magasabb.

-         Én? Hát én… - gondolkozott el, majd eszébe jutott valójában ő sem tudja.

-         Na? – sürgette az alacsony.

-         Nem tudom…

-         És azt tudod, honnan jöttél? – kérdezte a magasabb.

-         Nem.

-         Megsérültél? – lépett oda a nő, és alaposan végigmérte az idegent.

-         Nem, nem hinném – felelt amaz.

-         Az én nevem Anarane – szólt a nő, és a kezét nyújtotta.

Az idegen nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni, ezért jól megszorította, és megrázta a felé tartott kezet.

-         Jaj, ne haragudj! – sütötte le a szemét, amikor Anarane fölszisszent.

-         Semmi gond! – hadarta a nő, s hátrafordult a férfiakhoz.

-         Az én nevem Rúmil – lépett oda a magasabb férfi, és kezet fogott az idegennel. – én vagyok Anarane és Arafinwe bátyja.

Az alacsonyabb férfi, Arafinwe is odalépett, és ő is kezet fogott a jövevénnyel.  

-         Ha nem haragszol meg – szólt -, megkérdezhetem, hogy mi vagy te?

-         Én… nem is tudom – motyogta az idegen, és végignézett magán. Egész teste izmos, de valahogy mégis vékony volt. Szürkés árnyalatú bőrét az átlagosnál sűrűbb fekete szőr fedte. Kopott fekete bakancsot, és hozzá illó bőr nadrágot és mellényt viselt. Gondolkozott, de mintha minden kiesett volna a fejéből. – Nem tudok semmit.

-         Ork vagy?

- Szerintem jobb lenne, ha ezt otthon beszélnénk meg! – vágott közbe Rúmil. – Tákolunk valami ételt, aztán, ha mindenki jól lakott, beszélgetünk.

A többiek helyeselték az ötletet, és miután felrántgatták újdonsült barátjukat, elindultak az erdőben.

            Nem siettek, ezért a jövevény kényelmesen körül tudott nézni. A fák élettől duzzadtak, és lombjaik között mindenféle apró termetű madarak énekeltek. A talaj egyenletesen lejtett, így a séta egyáltalán nem volt megerőltető.

-         Te ork vagy, igaz? – suttogta egy lágy hang az idegen fülébe.

-         Azt hiszem… - motyogta az bizonytalanul, amikor megpillantotta a lányt, aki észrevétlenül került mellé.

-         Ezek szerint nem is olyan rondák és ostobák az orkok, mint ahogy eddig gondoltuk – mosolygott kedvesen Anarane.

Az ork nem válaszolt. Nem tudta, mit lehetne erre mondani. Fogalma sem volt róla, hogy milyen a többi ork.

Lassan egy kis házikó jelent meg az erdő fái között. A testvérek összemosolyogtak, és megszaporázták léptüket. Az orknak csipkednie kellett magát, hogy ne maradjon le. 

-         Üdvözlünk szerény hajlékunkban! – hajolt meg Arafinwe, és kitárta az ajtót.

A ház kőből épült, és igencsak korosnak tűnt. A bútorok fából voltak, s látszott rajtuk, hogy az idő vasfoga már kissé kikezdte őket is. A helyiség, ahova beléptek hűvös volt, de mégis barátságos.

            Az egyik sarokból motoszkálást hallottak, majd a következő pillanatban egy idősödő asszony lépett elő a homályból. Ősz haját laza kontyba fogta a feje tetején, kezét szürke kötényébe törölte, aztán amikor meglátta az orkot, rémültem felsikoltott.

-         Hogy mertétek idehozni ezt a rusnya barmot? – ordibált a férfiak képébe.

-         Anya! – szólt rá a nőre kedvesen Anarane. – Ne beszélj ilyen csúnyán!

-         Az erdőben találtuk – magyarázta Arafinwe. – Valószínűleg megsérült, mert nem emlékszik semmire.

-          Nem érdekel! – sipított az asszony. – Tüntessétek el innen! Majd meglátjátok, mi lesz, ha apátok hazajön!

-         Elég lesz, anya! – szólt rá az asszonyra Rúmil. – Ő a vendégünk.

-         Engem nem érdekel! – tajtékzott tovább az asszony. – Nem tűrök meg egy ilyen szörnyeteget a házamban!

Az ork felmordult, de visszafogta magát, és nem vetette rá magát a nálánál sokkal gyengébb, törékenyebb asszonyra.

-         Rendben, anya – sóhajtott lemondóan Rúmil. – Legyen, ahogy akarod. – azzal intett a testvéreinek, hogy vezessék ki a vendégüket.

-         Ne haragudj anyánkra – szólt nagy sokára Arafinwe. – Tudod, amióta apánk eltűnt, egy kicsit zizi szegény.

-         Zizi? – kérdezett vissza az ork.

-         Igen, azt hiszem, egy kissé az agyára ment ez a hercehurca – magyarázta Rúmil.

-         Figyeljetek! – mosolygott Anarane. – Én visszamegyek a konyhába, és hozok egy kevés ételt, meg italt.

-         Rendben – egyezett bele a magas férfi. – A pataknál találkozunk.

 A csapat egy kis séta után egyszerre egy tisztáson találta magát. A tisztás szélén egy kis patak csörgedezett. Rúmil, Arafinwe és az ork egymás mellé leültek a víz partjára, ahol aztán elmélyülten figyelték a habokat.

- Nem emlékszel a nevedre? – szólalt meg egyszerre az alacsonyabb férfi.

Az ork rázta a fejét.

-         Kéne neki egy nevet adnunk – bökte oldalba a bátyját Arafinwe.

-         Ahhoz többet kéne tudnunk róla – rázta a fejét Rúmil.

-         Ez igaz – hümmögött a fiatalabb. – De szerintem így is kitalálhatnánk valamit. Már ha csak abból indulunk ki, hogy semmit sem tud magáról. Nem igaz? – csapott az ork térdére.

-         Felőlem – morgott amaz. Valahogy nem szívlelte, amikor a térdét tapogatják. Főleg ha az illető férfi.

-         Szerintem az elég hozzád való név, hogy Randraug – jelentette ki Arafinwe.

-         Bolondságokat beszélsz! – torkolta le öccsét Rúmil.

-         Nekem tetszik – szállt be a vitába az ork.

-         Az, hogy Kóborló Farkas? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

-         Igen, ez jó név – bólogatott a vendég. – Tetszik.

-         Te tudod…

Nem sokkal később megérkezett Anarane egy kosárral a karján, amely Randraug reményei szerint tele volt tömve élelemmel.

-         De jó, hogy jöttél! – mosolygott a lányra Arafinwe. – Épp ideje, hogy bemutassuk neked új barátunkat, Randraugot.

Az említett felállt, és ismét megszorongatta a nő kezét. Anarane mosolygott, majd mikor az ork végre elengedte, pukedlizett.

            A férfiak és Randraug úgy estek neki az ételnek, mintha már hetek óta nem ettek volna. A lány ezzel szemben csak ült, és mosolygott a falatozókon. Mikor mindenki jól lakott, az ork egy hatalmas büfögéssel adta a többiek tudtára, hogy élvezte a lakomát.

            - Neked aztán van gyomrod – viccelődött Arafinwe. – Fogadni mernék, hogy egy egész disznót meg tudnál enni.

- Majd vacsorára megeszem – vigyorgott az ork. – Addigra csak megéhezek.

- Nem hiszem, hogy ez után már lesz vacsora – rázta a fejét Rúmil. – Már elég késő van ahhoz, hogy az iménti étkezést ebédnek nyilvánítsuk.

- Hamarosan lemegy a nap – szólt merengve Anarane. – Sötétedés után nem ajánlatos a szabadban tartózkodni.

- Hogyhogy? – érdeklődött Randraug.

A testvérek zavartan összenéztek.

- Az az igazság – tördelte a kezeit Arafinwe. -, hogy éjszakánként elég sok ork ólálkodik a környéken…

- És nem minden orkkal vagyunk olyan jó viszonyban, mint veled – folytatta öccse helyett Rúmil.

- És valószínű, hogy ők vitték el apánkat – fejezte be a lány.

- Ha akarjátok, elintézem, hogy ne háborgassanak titeket – ajánlotta fel Randraug.

- Komolyan megtennéd? – tátotta el a száját Arafinwe. – Nagyon hálásak lennénk, ha beszélnél velük.

Mire a nap leszállt a testvérek és Randraug visszatértek a kis kunyhóhoz. A fiúk megpróbáltak beszélni az anyjukkal, hogy beengedhessék a vendéget, de az asszony olyan hevesen tiltakozott, hogy végül az ork volt az, aki önként felajánlotta, hogy a szabadban éjszakázik.

            Már-már belemerült az álmok világába, amikor egy vaddisznócsorda csörtetéséhez hasonlatos hang ütötte meg a fülét. Menten felpattant, és az övéhez kapott, ám csak ekkor tudatosult benne, hogy nincs fegyvere. Ezek szerint kénytelen lesz puszta kézzel rárontani a támadókra.

-         Hé, kölyök! – recsegett valaki a fülébe. – Ki mondta, hogy előre jöhetsz?

-         Nem vagyok kölyök! – vágott vissza Randraug, s ahogy megfordult, egy jó két méter magas, csupa-izom szörnyeteggel találta szemben magát. Persze ő sem volt híján az izmoknak, és magas is volt, de az előtte álló alak, és a szablya, ami a mellkasának szegeződött, egy cseppet megrémítette.

-         Téged nem ismerlek – szólt az ork, majd telőtől talpig végigmérte az előtte állót. – Te nem vagy ork! – sziszegte, és oldalra köpött. – Te mocskos félvér!

-         Öljük meg! – zengett egy másik kegyetlen hang a hústorony háta mögül.

-         Kussolj, dagadt! – kiáltott hátra a főnök (mivel csakis a nagydarab lehetett a főnök). – Előbb még elszórakozgatunk egy kicsit vele…

A háttérből gúnyos röhögés hallatszott. Randraug vicsorgott, és morgott, mint egy sarokba szorított vadállat.

- Hol van apád? – fröcsögte a főnök.

- Fogalmam sincs – vallotta be Randraug. – Nem ismerem.

- Ezek szerint az emberek között élsz. Azért nem láttunk eddig – vihogott az ork. – Az emberek ölebe vagy.

- Ez nem igaz!

- Óh! Még kötekedsz is? Majd én mindjárt szíjat hasítok a hátadból, kölyök!

A nagydarab ork félelmetes üvöltést hallatva, fölemelte a szablyát. Randraug kihasználta az alkalmat, és egy macska ügyességével kicsúszott a támadók gyűrűjéből. A fegyver hangosan csikorgott a köveken. 

            Az ork felhördült, majd az egész csapat egyszerre indult meg Randraug felé. Persze ő sem volt rest, azonnal a ház felé vette az irányt, hátha a fal mellé támasztott szerszámok között talál olyat, amelyet használhat fegyverként.  Szerencséjére, egy vastag fagerenda árválkodott ott, amit sietve felkapott, és mint egy buzogányt, fél kézzel lengetett. A többi ork egy pillanatra megállt, ahogy tátott szájjal bámulták a mutatványt, de aztán ismét támadásba lendültek.

            Randraug felugrott a ház mellett álló ládára, és egy ügyes mozdulattal szétloccsantotta az első három ork agyát. A többiek sziszegve, szitkozódva rohantak rá a vadul hadonászó ellenfélre. Vesztükre Randraug csapásai olyan erősek voltak, hogy nem sokáig voltak képesek talpon maradni.

            A főnök ekkor megunta a dolgot, és elkapta a gerendát, majd a meglepetés erejét kihasználva, hasba rúgta a fiatal orkot, aki a lendülettől elrepült, és beszakította a kunyhó ajtaját. Végigszánkázott a helyiségen, hogy aztán a szobák felé nyíló ajtók egyike mellett álljon meg.

- Ez azért már több a soknál! – morgott, miközben talpra állt.

Eközben az orkok benyomultak az ajtó helyén tátongó lyukon, és gúnyosan röhögve figyelték a szédelgő Randraugot.

            A zajra valószínűleg felébredt a ház úrnője, mert az egyik ajtó kinyílt, majd egy kócos hajú hálóköpenyes nő lépett ki rajta. Amint meglátta az orkokat, éktelen rikácsolásba kezdett:

- Hát nem erről beszéltem? Mondtam, hogy addig tüntessétek el innen ezt a rondaságot, amíg ide nem hívja a társait…

De mielőtt még az asszony száját további szitkok elhagyhatták volna, az egyik ork megragadta a torkát, és egy szempillantás alatt eltörte a gigáját.  

-         Mi a fene? – nézett ki a másik ajtón Rúmil, a legidősebb testvér, majd mikor látta, hogy anyja holtteste a földre hanyatlik, iszonyatos dühbe gurult.

Berohant a szobába, majd öccsével visszatért. Mindkettejük kezében egy-egy vékony pengéjű kard villogott.

            Randraug ez idő alatt összeszedte magát, és dühöngő bika módjára az orkok közé vettette magát. Egyiküknek kicsavarta a kezéből a tőrt, egy másikat ezzel egy időben úgy lefejelt, hogy az holtan esett össze. Már vagy egy tucat orkot legyilkolt, amikor sikítás hallatszott a szobák felől. Randraug átverekedte magát a támadók között, s így láthatta, amint a főork Anaranét maga után húzza. A lány sikoltozva próbált kiszabadulni a méretes mancsok közül, de a szörnyeteg csak röhögött rajta. Szabad kezével azon volt, hogy letépje a lány ruháit.

            Ez volt az a pillanat, amikor Randraug nem bírta tovább. Felbődült, és nekirontott a nagydarab fickónak. Az ork nem számított a támadásra, így nekicsapódott a falnak. Háta nagyot roppant, de gerince nem tört el. Amikor meglátta támadóját, akkorát ordított, hogy a kis ház falai beleremegtek. A fiatal ork ügyet sem vetett a fenyegetésre: megállás nélkül, ütötte, verte, harapdálta ellenfelét.

-         Te rohadt kis korcs! – üvöltött a melák, amikor Randraug leharapta két ujját. Ép kezével megragadta a másik torkát, és magasba emelte. – Ezt még nagyon megbánod!

Eközben Rúmil és Arafinwe vitézül harcoltak, s csaknem az összes orkkal sikerült végezniük. A többi sikoltozva, kiabálva hátrált az ajtó felé.

-         Randraug! – kiáltotta Arafinwe, amikor meglátta a fuldokló orkot.

Rúmil is odapillantott, ám mire akármit tehettek volna, egy konyhai kés beleállt a nagyobb ork csuklójába. Az abban a pillanatban elengedte áldozatát, és Randraug úgy menekült el onnan, mint egy kóbor kutya, akin egy bottal végigvertek. A helyiség másik végén Anarane állt lihegve. Arcán gyilkos vigyor ült, ami arra engedte következtetni bátyjait, hogy ő dobta a kést.

            Az orkok, főnökükkel együtt kirohantak a kis kunyhóból, és hangosan csörtetve elvonultak az erdő sűrűje felé.

A testvérek komoran egymásra néztek, majd a hullákat fölborogatva kezdték el keresni anyjuk holttestét. Az asszony arccal a padló felé feküdt egy nagydarab ork alatt. A két férfi lerángatta róla a hullát, és aztán zokogva próbálták élesztgetni az asszonyt.

Anarane motyogott valamit tündéül, azután körülnézett, majd amikor megpillantotta az asztal alatt nyüszítő orkot, lassú, óvatos léptekkel indult meg felé. Randraug morgott, mint egy veszett kutya, s közben saját sebeit nyalogatta.

-         Hé! – szólt oda a lány. – Nem bántalak…

-         Hagyj békén – vetette oda Randraug.

-         Gyere elő! – folytatta Anarane, s közben leguggolt az orkkal szemben.  

Randraug morgott valamit, de a lány nem értette.

-         Megsérültél? – kérdezte gyengéden.

-         Nem vészes – motyogta az ork.

-         Gyere elő, kérlek!

Randraug még morgott egy keveset, aztán lassan előmászott az asztal alól. A lány ekkor fölsikoltott. Az ork több sebből vérzett, és egyik szemét olyan csúnyán beverték, hogy nem tudta kinyitni.

            Anarane óvatosan megfogta az ork karját, és segített neki fölállni.

-         Rúmil, Arafinwe, segítsetek! – nyögte, mivel vékony alkatának köszönhetően nem tudta megtartani a tagbaszakadt orkot.

Rúmil még az utolsó pillanatban kapta el Randraugot, mielőtt az elesett volna, és szétlapította volna a húgát.

Arafinwe is odarohant hozzájuk, és hárman nagy nehezen becipelték az orkot a szobába, ahol aztán lefektették, vagyis inkább ledobták az egyik ágyra.

            Randraug még megpróbálta figyelemmel kísérni az eseményeket, de ép szeme lassan lecsukódott, és ő elmerült az álmok óceánjában.