A megtébolyult asszony

A csillagok és a Telihold furcsa, kísérteties fénye behatolt az Erdő vén fáinak sűrűjébe. Csend és nyugalom áradt a tájból. Szél nem fújt, s a levegő olyan tiszta volt, hogy az ember legszívesebben szárnyakat növesztett volna, hogy fölrepülhessen az Égbe egészen a csillagokig. A fák lombja sötét árnyékokat vetett az apró tisztásokra, ahol az emberek és a tündék közösen ünnepelték szent ünnepeiket.

            Az Erdő olyankor vidám hangokkal telt meg, s a szél zúgása, az ágak és az avar ropogása beleolvadt a tündék különös dalába, hogy együtt éltessék a természet szépségeit.

Ekkor még nem tudták, hogy a sötétség legmélyén egy új faj van születőben, s még meg sem fordult a fejükben, hogy egykoron majd el kell hagyniuk csodálatos otthonukat, hogy az a kísértetek szörnyűséges birodalmává váljon.

Ezekben az időkben vidámság uralta a vidéket. Az emberek és tündék boldogan éltek egymás társaságában, s örömüket csodás dalokban énekelték meg.

            De most csend volt. Baljóslatú csend. Mintha a sötétség már várakozva figyelte volna az eseményeket, tudva, hogy hamarosan eljön az ő ideje…

Messze délen egy farkas felvonyított, s az erdőben lakó emberek hátán felborzolódott a szőr.  A családok visszavonultak a halott faágakból tákolt kunyhóikba, ahol gyermekeik az igazak álmát aludták.

Az egész Erdő néma volt és üres. Csak egy lélek bolyongott a sötét fák között. Egy elátkozott lélek.

Sikoltva rohant el az öreg tölgyfák között, s közben görcsösen markolta a kezében szorongatott apró batyut. Szorítása oly erős volt, hogy a fehér vásznon, mely a csomagot alkotta, átszűrődött a vér, pirosra festve az anyagot és az asszony sápadt bőrét.

- A gyermekem! Meghalt a gyermekem! – sikoltozott a nő.

            Ruhája beakadt egy kiálló gyökérbe, és egy véres darab leszakadt róla. A nő elesett, s a csomag kiesett a kezéből. A vászon szétnyílt, és valami kigurult belőle, hogy aztán nekicsapódhasson a legközelebbi fa törzsének.

-         A gyermekem! – kiáltott az asszony, vékony kezét az elgurult test felé nyújtotta.

A kis valami élettelenül hevert a fa tövében. Még csecsemő volt. Talán egy napot sem élt.

Most üveges szemmel meredt a fa sötét koronája felé, s arcán borzalom és csodálat kifejezése keveredett. Mintha még mindig élne, a növény hatalmasságát csodálná, melyet életében sohasem tapasztalhatott.

      Az arca vérben úszott, s aprócska mellkasán tépett seb éktelenkedett, melyet mintha egy vérengző fenevad foga szakított volna a gyenge húsba.

      De a seb ejtője nem volt állat. A kisded saját anyja volt, aki e sebet a fogával tépte, hogy remegő kézzel kiszakíthassa a még lüktető szívet a kis testből, mely egyre keservesebben zokogott, és küzdött az életért, majd végül mozdulatlanná fagyott, s örökre elhallgatott.

      Az anya csak ekkor ébredt rá szörnyű tettére, s ép eszét elvesztve felkapta halott gyermeke maradványait, hogy egy koszos rongyba bugyolálva elrohanjon vele az Erdő mélyére. Szemében az őrület tüze égett, s akinek útja találkozott az övével, keserű véget ért.

      Hogy miért követte el borzalmas tettét, már senki sem tudta megmondani. Csak egyvalamit tudtak, hogy a megtébolyult asszony még száz meg száz év elteltével is kísértetként járja az Erdőt az éjszaka sötét óráiban, s halott gyermekét siratja…