2. fejezet – Ninde jóslata

            A kölyök, vérző szájjal és lila szemmel indult hazafelé. A két fiú, aki megverte, kegyetlen módon széttrancsírozta a békákat, amiket fogott, így már nem számíthatott arra, hogy szülei örömmel fogadják. Megborzongott a hideg széltől, de csak ment tovább.

            Végre meglátta házukat, s rémülettel töltötték el az épület felől áradó hangok. Valaki sikított.

-         Anya! – kiáltotta a kölyök, és rohanni kezdett.

Bekukucskált az ablakon, s amit látott, úgy érezte, meghasad a szíve. Egy nagydarab ork nő az életéért rimánkodva térdelt, és egy magas férfi térdeit szorongatta. A férfi szája gúnyos mosolyra húzódott, és kardja markolatával az asszony arcába csapott. Recsegtek a csontok, és a nő orrából ömlött a vér.

-         Kérlek, ne bántsátok őt, ne bántsátok a fiamat! – könyörgött sírós hangon az asszony.

-         Akkor kellett volna gondolkoznod, mielőtt a világra hozod azt a mocskos korcsot! – sziszegte a férfi, és ismét lesújtott.

-         Kegyelmezzetek neki! – sírt az asszony, mielőtt a következő ütés beszakította a koponyáját.

-         Anya! – zokogott a fiú az ablak előtt, és a veszéllyel nem törődve, beszaladt a házba. Letérdelt anyja mellé, és könnyeivel küszködve próbálta felébreszteni őt, de az asszony már halott volt.

-         Nocsak! – lépett oda mellé a férfi. Kezét barátságosan a fiú vállára tette. – Itt a kis korcs.

-         Ne nyúlj hozzá! – dörmögött egy ismerős hang a szoba másik végéből.

A fiú fölemelte a fejét, majd mikor megpillantotta az alakot, megfagyott benne a vér. Egy tagbaszakadt, erős féri, hosszú, fekete hajjal. Fél szeme hiányzott, s a helyéről patakokban csordogált a vér. Egy dárda átdöfte a testét és a ház falához szögezte.

- Apa! – nyöszörögte a félvér fiú, és már rohant volna, hogy segítsen apján, de a férfi keze olyan erősen szorította a vállát, hogy nem tudott felállni.

- Látom, nem bírsz nyugton maradni – morgott az idegen, majd fölemelte másik kezét, és eldobott valamit. A kép pengéje megcsillant a gyertyák fényében, és a következő pillanatban már a fiú apjának koponyájából állt ki.

            A fiúban eszelős düh robbant. Elkapta a férfi karját, és minden erejét összeszedve beleharapott. A férfi egy pillanatra elengedte, így a kölyök, kihasználva az alkalmat, kirohant a házból. Menekülés közben megesküdött, hogy bosszút fog állni szülei gyilkosán. Még akkor is, ha ez a saját életébe kerül…

***

            Arra ébredt, hogy torkaszakadtából üvölt. Csak fél szemét tudta kinyitni, mert a másikat úgy beverték, hogy azzal képtelen volt ezt az egyszerű dolgot megvalósítani.

-         Shhh! – csitítgatta az ágy mellett ülő vékony, fiatal nő. – Tudom, hogy csíp, de ha nem mosom ki, elfertőződhet a seb.

Randraug nagy nehezen visszafogta magát, és csendben tűrte, hogy Anarane levetkőztesse, és ellássa a sebeit. Már közel volt a hajnal, a keleti égbolt alja világosodott. Ahogy körülnézett, látta, hogy Rúmil és Arafinwe nincsenek a szobában. Csodálkozott is volna, ha alszanak, hiszen az előbb akkorát üvöltött, hogy az is csoda volt, hogy a kunyhó nem dőlt le.

Ezzel megvolnánk – mosolygott a nő, miután letette a véres, vizes rongyot az ágy mellett álló székre. Megtörölte a kezét a kötényében, aztán kedvesen megsimogatta az ork izmos karját. - Köszönettel tartozunk neked.

-         Sajnálom, ami az anyátokkal történt – motyogta Randraug, és kis híján megint elbődült, amikor eszébe jutott az álma.

-         Nekem nem volt az anyám – szólt csendesen Anarane. – Ugyan ő nevelt fel, de nem vérszerinti anyám.

A következő pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és a két fivér egyszerre rontott be rajta. Mind a ketten a kardjukat markolták, és úgy lihegtek, mintha kilométereket futottak volna.

- Visszajönnek! – kiáltotta kétségbeesve Arafinwe.

- Igen, és rengetegen vannak – tette hozzá Rúmil.

- El kell tűnnünk innen! – sikoltotta a lány, és fölpattant az ork mellől. – A faluba kell mennünk.

Randraug morogva, prüszkölve föltápászkodott, és magára kapkodta a ruháit. Rúmil és Arafinwe gyanakvó pillantásokat vetettek húgukra.

-         Csak kimostam a sebeit – magyarázkodott a lány. – Miért kell nektek állandóan rosszra gondolnotok?

-         Szerintem egész jó időtöltés lett volna – röhögött Randraug, majd a testvérek arcát látva komolyságot erőltetett magára.

Összeszedték az összes olyan holmit, amit hasznosnak ítéltek, és egymás között elosztották. Biztosak voltak benne, hogy a feldühödött orkok porig fogják rombolni a kis kőkunyhót, ezért, amit elbírtak, magukra vettek.

A napkorong már felemelkedett, amikor útnak indultak. Randraug besegített a cipekedésbe, ezzel igencsak megkönnyítve a testvérek dolgát. Az ork ráadásul volt olyan lovagias, hogy Anarane holmijait is vinni akarta, de a lány hevesen tiltakozott.

- Megsérültél – mondta. – Épp elég az, amit a fivéreim rád sóztak.

- Elbírnék még kétszer ennyit is – dicsekedett az ork, és hogy alátámassza előbbi kijelentését, megfeszítette a bicepszét.

- Látom, hogy erős vagy – nevetett csengő hangon Anarane. -, de hidd el, én sem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek tűnök – azzal megfogta a zsákot, a vállára kapta, és kihívóan meredt az orkra.

Az út hosszú volt és fáradtságos. Randraug úgy érzete magát, mint egy jól megrakott málhás szamár a nyári forróságban. A talaj ugyan lejtett, de a gyaloglás így sem volt könnyű. A két fivér szinte óránként pihenőt rendelt el, amit Randraug szívesen fogadott. Egyedül Anarane volt az, akin nem látszott a fáradtság.

Délfelé megérkeztek a faluba. A település, apró, fából tákolt kunyhókból állt. Az utak porosak voltak, és mindenfelé kis, mezítlábas gyerekek rohangáltak. Amint meglátták az érkezőket, messziről rohantak elibük, de amikor szemük a megtermett orkra tévedt, riadtan szaladtak be a kunyhókba.

-         Kedves fogadtatás – dünnyögte Randraug, ám Anarane elhallgattatta.

-         A falusiakat régóta támadják az orkok – magyarázta. – Félelmet keltesz bennük.

-         De én nem vagyok teljesen ork, csak félig.

-         Ezt eddig nem mondtad – nézett rá Rúmil.

-         Tudom, nem mondtam, mert eddig én sem tudtam, de most már biztos vagyok benne, hogy így van.

-         Hogyhogy? – kérdezte Arafinwe.

-         Emlékszem apámra. Ő biztosan ember volt. Ráadásul az orkok nem bírják a napfényt, de mint látjátok, nekem meg se kottyan – nevetett Randraug.

-         Ebben igazad lehet – gondolkodott el az idősebb fivér. – De ha ez így van, akkor azok miért nappal támadnak?

-         Talán… - kezdte az ork, majd egy kis szünet után folytatta: - Talán, mert tudják, hogy arra számítunk, hogy napnyugta után jönnek.

-         Te tudod – hagyta rá Arafinwe. -, de szerintem az éjszakánk így sem lesz nyugodt.

Hamarosan a falusiak kitódultak az utcára, és érdeklődve nézték a kis csapatot. Legtöbbjük félelemmel méregette az orkot, de voltak olyanok is, akik ellenségesen figyelték minden mozdulatát.

-         Miért hoztátok ide? – kérdezte egy idős, ősz hajú nő. – a vesztünket okozza.

-         Ez nem ork! – kiáltott közbe egy tizenéves fiú. – Ez egy félvér!

-         Mi lesz, ha megtámad minket?

-         Veszélyes lehet…

-         El kell tüntetnünk a faluból…

-         Nézzétek a csúf pofáját…

Ez volt az a pont, ahol Randraugnál betelt a pohár. Felmordult, s a riadt falusiak tettek egy pár lépést hátra.

-         Mit akarsz itt, te korcs? – dörrent egy hang, majd egy kis zúgolódás után szétvált a tömeg, és egy magas, izmos férfi lépett elő. Laza terpeszben megállt az érkezők előtt. Hordószerű mellkasát kidüllesztette, és fekete bajszát sodorgatta.

Randraug nem felelt, a férfira ügyet sem vetve, megkerülte, és haladt tovább.

-         Hozzád beszélek, te süket korcs! – emelte fel a hangját a bajszos.

-         Kérlek, Angrod… - kezdte volna a mentegetőzést Rúmil, de egy csattanás elhallgattatta.

Az ork hátrafordult, és látta, amint Rúmil szája felreped. Lassú, félelmetesen döngő léptekkel indult meg az Angrodnak nevezett férfi felé. Mikor már csak egy lépés választotta el őket egymástól, arca gonosz vigyorba torzult.

-         Jól hallottad, ocsmány disznó, hozzád beszéltem – mondta az ember töretlen magabiztossággal.

-         Ocsmány disznó az anyád! – vágott vissza Randraug, és fenyegetésképpen megropogtatta a kezét.

A fickó vicsorgott, morgott, s már emelte a kezét, hogy megüsse az orkot, de az egy gyengébb mozdulattal lefejelte. Angrod úgy dőlt el az utca közepén, mint egy zsák krumpli. A bámészkodók riadt képpel igyekeztek minél távolabb kerülni az idegentől, de az csak röhögött.

- Nem kell félnetek, már reggeliztem – kuncogott. – Finom kis szűzlány egy pár gerezd fokhagymával… - mondta áhítatosan, és a hatás kedvéért megnyalta a szája szélét.

- Ilyeneket ne is mondj! – csapott az ork vállára Arafinwe, majd az emberekhez fordult: - Tegnap éjjel orkok támadtak ránk. Megölték anyánkat, és ő – itt Randraugra mutatott. – segített nekünk. Az orkok elmenekültek, de újabb támadásra készülnek.

-         Ő hozta ide őket! – kiáltott egy asszony, és dühös képpel az orkra meredt.

-         Ez nem igaz! – kelt barátja védelmére Rúmil.

-         Láttátok, mit tett szegény Angroddal! – rikácsolta a nő.

-         Tiszteletlen volt – szólt közbe az ork. – Ráadásul megütötte Rúmilt.

-         Angrod a falu feje – háborgott egy fiatal férfi. – Őt nem lehet csak úgy lefejelni.

-         És ő üthet titeket? – vonta fel az egyik szemöldökét Randraug.

-         Kérlek… - simított végig az izmos karon Anarane keze. – Ne haragítsd még jobban magadra őket!

-         Én azt mondom, tüntessük el innen ezt a korcsot! – kiáltotta egy másik férfi.

-         Igen! Öljük meg!

-         Dobjuk a kútba!

-         Ne! – sikoltott Anarane, és védelmezőn az ork elé állt. – Nem ölhetitek meg.

-         És miért nem? – kérdezte az idős asszony, aki először szólt.

-         Mert segíthet nekünk – felelte kissé hisztérikus hangon a lány. – Ő jobban tudja, hogy lehet védekezni az orkok ellen, mint bárki más a faluban.

-         Ez igaz – szólt közbe a vigyorgó Randraug.

- És ha átver minket? – kiabált közbe egy kamasz. – Mi a biztosíték rá, hogy a mi oldalunkon áll?

Erre egyikőjük sem tudott válaszolni. Végül Randraug volt, aki elsőként megszólalt.

-         A szavamat adom…

-         Egy ork szava semmit sem ér! – rikácsolt az öregasszony. Kijelentését heves bólogatás követte.

-         Hát jó! – vetette oda sértődötten Randraug. – Ha ennyire akarjátok, akkor védjétek meg magatokat egyedül. Nekem nincs szükségem arra, hogy szidjatok… Úgy dögöltök meg, ahogy akartok! – azzal ledobta a kezében tartott zsákokat, és dübörgő léptekkel indult a falu határa felé.

Ekkor egy szőke hajú, kövérkés nő rontott ki az egyik kunyhó ajtaján. Nem volt már fiatal, a hatvanas évei elején járhatott.

-         Elég! – kiáltotta reszelős hangján. – Hagyjátok abba!

Lihegve, fújtatva megállt Randraug előtt.

-         Ez nem egy ork! – folytatta a nő. Még mindig kapkodva szedte a levegőt. – Félig ember…

-         Na és aztán? – hördült fel egy mély hang a hátuk mögött.

Angrod ezekben a pillanatokban nyerte vissza eszméletét, és igyekezett fölkelni a földről. Ruháját belepte a por, s szemében harag lángja lobogott.

-         Az orkok megvetik a félvéreket – magyarázta az asszony. Nem lehet az ő oldalukon.

-         De a miénken sem, hiszen nem ember! – vágta oda a férfi.

-         Te ostoba mamlasz! – sziszegte a nő. – Itt van a segítség egy karnyújtásnyira, de te inkább hagysz minket meghalni.

A falusiak zúgolódni kezdtek. Voltak, akik az asszony mellett, s olyanok, akik a férfi mellett álltak.

- Jól van – morogta Angrod. – Itt maradhat ez a korcs, de ha csak egy jel is arra mutat, hogy elárul minket, kitépem a beleit.

- Ez igazán kedves tőled – mosolygott Randraug, majd halkan hozzátette: - Te izomagyú vadbarom…

-         Rendben van – csapta össze a tenyerét a nő, majd a testvérekhez és az orkhoz fordult: - Gyertek a házamba! Nem ajánlatos visszamennetek abba a kunyhóba a hegyen.

A testvérek örömmel elfogadták a meghívást, Randraug pedig akkor örült, amikor végre leülhetett az asztal mellé, és jól megpakolhatta a gyomrát.

A nap kellemes beszélgetéssel telt. Az asszony, akit mellesleg Nindének hívnak, elmondta, hogy ő volt a három testvér anyjának legjobb barátnője és az ő fia Angrod. Ninde elmesélte, hogy a falut már több száz éve rettegésben tartják az orkok, de eddig mindig sikerült helyt állniuk. Azóta sokan elvándoroltak a Nyugati Királyság északabbra eső területeire, így a falu lakossága egyre kisebb lett. Mára már kevesen voltak ahhoz, hogy le tudjanak számolni egy feldühödött ork bandával.

            A testvérek is sokat meséltek a múltjukról, gyerekkorukról, arról, hogy hogyan került hozzájuk Anarane, de ezeket az ork szép lassan elfelejtette. Az sokkal jobban foglalkoztatta, hogy van-e még egy korsó abból a remek borból, amivel az asszony megkínálta.

Egyedül ő volt az, aki semmi értelmeset nem volt képes előadni. Próbált visszaemlékezni, de azokon a szörnyű rémálmokon kívül, amelyek éjszaka kínozták, nem tudott semmiről beszámolni, az álmairól pedig nem óhajtott szólni.

-         Ideje lenne ágyba bújnotok – javasolta Ninde, mikor a csillagok már fényesen ragyogtak a sötét égbolton.

Először Arafinwe volt az, aki megmosakodott az e célra fenntartott helyiségbe. Őt Rúmil követte, Rúmilt Anarane, a lányt pedig Randraug.

            A helyiség közepén egy nagy dézsában meleg víz gőzölgött. A levegőben még érezni lehetett Anarane illatát. Az ork mélyet lélegzett, és amint arra gondolt, hogy néhány perce még a lány ücsörgött abban a vízben, amibe ő is nemsokára beleereszkedik, megborzongott.

De mielőtt még megfürdött volna, odalépett a fal mellé állított nagy tükörhöz, és belenézett. Egy ronda orkpofa nézett vissza rá. Bőre szürkés árnyalatú volt. Arca széles, orra kicsi. Szájában hegyes fogak virítottak, állát fekete borosta fedte. Haja szinte egyáltalán nem volt, leszámítva azt a tincset, amelyet tarkóján, varkocsba fogva hordott. Ám ez egészen a háta közepéig leért. Karjai, mellkasa, és mindene izmos volt, és az emberekéhez képest sűrű fekete szőr borította. Mindezeket összevetve, nem nyújtott valami barátságos látványt. Már nem is csodálkozott, hogy a falusiak annyira megrémültek tőle. 

Büszkén kihúzta magát, és elmerengett azon, hogy vajon milyen lehet, akkor, amikor bedühödik…

Miután kigyönyörködte magát a saját ronda ábrázatában, ledobta a ruháit, és beleült a dézsába. Amint a víz a bőréhez ért, furcsa, émelyítő érzés kerítette hatalmába. Kényelmetlenül érezte magát, ezért sietett a mosdással, majd miután végzett, gyorsan magára kapkodta rongyait. Még egyszer visszanézett a vízre, és érezte, hogy az összes szőrszála az ég felé mered. Megrázta magát, és kisietett a szobából.

Mivel a házban csak egy ágy volt, a férfiak és Ninde egy-egy szalmazsákon hajtották álomra a fejüket, Anarane pedig az ágyban. Randraug kényelmesen elhelyezkedett, és az ablakon át, a csillagokat bámulta. Szerette volna megtudni, honnan jött, miért van itt, és ki ő valójában, de mivel emlékei nem jöttek elő, úgy döntött megpróbál elaludni. Hamarosan sikerrel járt…

***

Az ostor nagyot csattant a szerencsétlen fiú hátán. A földön csíkokban csordogált a vér. Szeretett volna visszafordulni, de egy újabb ostorcsapás eltérítette szándékától. Lehajtott fejjel, nyüszítve mászott előre. Szeméből csorogtak a könnyek.

-         Gyerünk már, te mocskos kis korcs! – dörrent egy hang a háta mögül, és ezzel egy időben újabb ütés érte a vinnyogó kölyköt. – ha nem zabáltál volna annyit, nem kéne így erőlködnöd.

A fiú nem szólt semmit. Az ajkába harapott és mászott tovább. Az éles kövek felsértették a tenyerét, de ő nem szólt. Csak mászott, mászott, és mászott…

***

-         Hé, fiacskám! – suttogott, egy reszelős hang a fülébe.

-         Mi a fene? – morogta az ork félálomban, és fordult volna a másik oldalára, de a hang gazdája nem hagyta ennyiben a dolgot.

-         Ébredj, fiú, ébredj!

-         Mit akarsz?

Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, és akkor meglátta az idős asszonyt, amint az rejtélyes arccal fölé hajol.

-         Fontos mondandóm van számodra – suttogta, és fejével intett, hogy az ork kövesse.

Randraug morgolódott még egy kicsit, de aztán mégis engedelmeskedett.

-         Nos, fiacskám – kezdte az asszony, amikor végre helyet foglaltak az asztal mellett. – Furcsa előérzetem van feled kapcsolatban. Tudom, hogy nagy jövőnek nézel elébe. Nevedet az egész Királyságban rettegni fogják, de nagy árat kell fizetned érte…

-         Ezt meg hogy érted? – hajolt közelebb Randraug.

-         Nem tudom, érzem – felelt lehunyt szemmel a nő. – Nagy harcos leszel. Ennek már most mutatkoznak jelei. Erős vagy, mint egy medve, de nem szabad, hogy elragadtasd magad.

-         He?

-         Óvakodj a háromujjútól! A sötétben lesben áll egy árnyék a múltadból, s csak arra vár, hogy bosszút álljon rajtad egy régi sérelemért. – az asszony hangja már olyan rekedt volt, hogy Randraug egy pillanatra azt hitte, a deszkák recsegnek.

-         De milyen sérelemért?

-         Nem tudom, fiacskám, nem tudom, de mindesetre légy óvatos. Sosem tudod, kiben bízhatsz…

-         Én nem félek senkitől – jelentette ki dacosan az ork.

-         Pedig nem ártana félned, mert az az árnyék már közel jár. Vigyáznod kell vele. Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad.

Az asszony kinyitotta szemét, s majd furcsa rángatózásba kezdett. Szájából zöldes, habos nyál tört elő.

-         Az árnyék nem evilági, és nem démon… téged akar… utánad jött…

-         De honnan? Hogy érted, hogy utánam jött? – kérdezte az ork, de nem kapott választ.

Az asszony abbahagyta a rángást. Letörölte a szájról a nyálat, és érdeklődve figyelte Randraug arcát.

-         Ez meg mi a frász volt? – dörmögte az ork.

-         Micsoda? – kérdezett vissza az asszony.

Randraug csak legyintett, aztán fölállt, és visszament a helyére, ahol lekuporodott, és szinte azon nyomban elnyomta az álom.