3. fejezet – Egy végzetes döntés

-         Gyerünk, kölyök! – sürgette a férfi.

-         Nem!

-         Ha nem teszed meg, addig ütlek, amíg bele nem döglesz!

A fiú lenézett a lábai előtt fetrengő, kétségbeesetten vinnyogó embergyerekre. Több sebből vérzett, és láthatóan alig volt már benne élet, de ő mégsem volt képes arra, hogy megölje ezt a szerencsétlent.

- Megsüketültél? – rivallt rá a férfi, és egy hatalmasat sózott a hátára. A fiú fölszisszent. Már nem ordított. E két év alatt megtanulta, hogyan viselje el a fájdalmat. Már nem sírt, ha megverték, és nem sírt akkor sem, ha éjjelenként álmában látta szülei borzalmas halálát.

- Csináld!

- Nem.

A férfi ütésre emelte az ostort, és az lesújtott. A félvér fiú hátán véres csík jelezte a helyét.

Nem üvöltött. Nem sírt. Morgott, mint egy veszett állat.

-         Ne szóljak még egyszer!

A fiú ütésre emelte az öklét. Vetett egy szánakozó pillantást az előtte fetrengő embergyerekre, és egy hatalmas üvöltés kíséretében arcon csapta. Reccsenés hallatszott: a gyerek koponyája betör, s az élet elhagyta a kis testet…

***

-         Jól vagy, kölyök? – kérdezte az ork fölé hajoló Rúmil.

-         Rosszat álmodtál? – így Anarane.

-         Szerencsétlen fiú – dünnyögte Ninde, aki a szalmazsák mellett ült.

Randraug abbahagyta az üvöltést, és szégyenkezve lesütötte a szemét. Az asszony azonnal a kezébe nyomott egy pohár vizet. Az ork remegő kézzel a szájához emelte, és amit nem lötyögtetett ki, azt egy húzásra megitta.

            A nap már magasan járt, s a falusiak a hangra mind a ház köré gyűltek. Láthatóan azon igyekeztek, hogy belássanak az ablakokon. Az ork röhögött, aztán kényelmesen hátradőlt, és lehunyta a szemét.

- Mit álmodtál? – szólalt meg egy pár perc múlva Arafinwe.

- Nincs jelentősége – vetette oda Randraug. – Csak egyszerű, ártatlan kis rémálom volt.

- Ahhoz képest elég hangosan üvöltöttél – jegyezte meg a férfi.

- Ne üsd bele az orrod – morogta az ork, és kinyitotta a szemét.

            A következő pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy magas, izmos, bajszos férfi lépett be rajta. Az orkra sandított, aztán mély hangján így szólt:

- Gyere ki, te korcs! Beszédem van veled.

- Angrod! – szólt rá a „kicsi” fiára Ninde. – Nem illik így beszélni egy vendéggel.

- Ez nem vendég – köpött ki oldalra a férfi. – Ez egy mocskos félork.

- Attól még a vendégünk…

- Kéne egy pofon? – kérdezte gúnyos udvariassággal Randraug, és fölkelt a szalmazsákról.

- Gyere ki az utcára, és meglátod, úgy helyben hagylak…

- Miért? Elszaladsz? – vágott közbe az ork.

-… hogy nyüszítve menekülsz vissza a fajtádhoz – fejezte be a fenyegetést Angrod.

- Elég legyen! – kiáltott az asszony, és elkapta a fia karját. – Ezt fejezzétek be!

- Nem tűröm el, hogy egy ilyen büdös korcs sértegessen – szűrte a fogai között a férfi.

            Randraug csak röhögött. Ez a kis mozzanat annyira felbosszantotta a vele szemben álló embert, hogy az félrelökte az anyját, és egy hatalmasat lekevert a túl jó hangulatban lévő orknak.

            Az kissé meglepődött, de ellenfele még jobban, hiszen arra számított, hogy az ütés a földre teríti a szemtelenkedőt, ám az csak állt, és ostobán bámult. De csak egy pillanatig…

             Randraug felmordult, és egy jól irányzott rúgással eltalálta a férfi lába közét. Angrod az érintett testrészéhez kapott, és nyüszítve térdre rogyott.

-         Ezt még nagyon meg fogod bánni, te rohadék! – nyögte, és az ork felé köpött.

-         Persze, de előbb még szedd össze magad, mert körberöhögnek, ha így meglátnak – feleselt Randraug.

Az ablakon át leskelődők többsége arcán látszott, hogy alig tudják visszafogni a jókedvüket. Velük ellentétben voltak olyanok, akik szúrós pillantásokkal méregették az orkot.

            Randraug vigyorgott, mint a vadalma, és pajkosan odakacsintott az embereknek.

Ez idő alatt Angrodnak sikerült leküzdenie a fájdalmat, és fölállt. Kihúzta magát, majd döngő léptekkel az ork felé lépkedett.

-         Kifelé innen! – parancsolta.

-         Ha nagyon akarod – vigyorgott Randraug, majd vidáman fütyörészve elhagyta a házat.

Az utcán már ott tolongott az egész falú. Bizonyára gyorsan elterjedt a hír, hogy a falu feje el akarja intézni a pofátlan orkot. Amint meglátták a férfit, bíztató szavakat kiabáltak neki. Randraug elröhögte magát, és sunyin Angrodra pillantott. A férfi szeme villámokat szórt, s látszott rajta, hogy most igazán feldühödött. 

-         Most kiverem belőled a szart is! – sziszegte, és vicsorogva nekirontott a félorknak.

Mielőtt az öklök elérték volna, Randraug félreugrott az útból, így Angrod kis híján a bámészkodókba csapódott. Az utolsó pillanatban visszafordult, és egy ugrással ellenfele előtt termett.

            Az ork kedves mosolyt erőltetett a képére, és mielőtt a férfi ismét támadásba lendülhetett volna, gyengéden lefejelte. Túl gyengéden, ugyanis Angrod nem ájult el, hanem még jobban begurult. Előrántotta kardját, és eszelős üvöltéssel vetette magát riválisára.

            Randraug szerencsére még időben észbekapott, így az utolsó pillanatban el tudta kapni a felé lendülő fegyvert tartó csuklót. Percekig álltak, mintha kővé dermedtek volna, holott izmaik továbbra is kemény harcot vívtak. Angrod belátta, hogy hiába próbálkozik, már nincs elég lendülete, hogy komolyabb kárt okozzon a csapással, ezért egy hirtelen mozdulattal kirántotta kezét az őt fogva tartó mancsokból.

            Ismét felemelte a kardot, ám már nem volt ideje lesújtani vele, mert az ork kirúgta alóla a lábát. A férfi arccal a porba zuhant. Köpködve, szitkozódva állt fel. A falusiak néma csöndben, ledermedve figyelték az eseményeket.

-         Angrod – szólt Randraug, mielőtt még a férfi ismét nekitámadt volna.

-         Mit akarsz? – morogta amaz.

-         Legyen szent a béka… izé… a béke – nevetett.

-         Soha! – köpködte Angrod.

-         Ha meghajolsz előttem, hajlandó vagyok neked megbocsátani – folytatta az ork.

-         Mit merészelsz?

-         Hiába ellenkezel, úgyis meghajolsz előttem.

A férfi csapásra emelte a kardját, ám Randraug egy vigyor kíséretében, ökölbe szorította a kezét, és Angrod lágyékába csapott. A férfi felnyögött, majd hörögve, szitkozódva összegörnyedt.

- Na, látod? – rötyögött az ork. – Megmondtam, hogy meghajolsz előttem…

      A falu népe nem bírta tovább magába fojtani jókedvét: hangos kacagásban törtek ki. Randraug élvezte a rá irányuló figyelmet, hogy kedvesen hátba veregetik, megszorítják a kezét…

-         Ezért még számolunk! – vicsorgott a megszégyenült Angrod, de már senki nem törődött vele.

Az összes ember az ork körül tolongott. Mindegyikük szerette volna megszorítani a kezét, vagy legalább a közelébe kerülni. Sokan gúnyolódtak, és nevettek Angrodon, s úgy tűnt, már senki nem fél tőle.

-         Segítség! – kiáltott egy vékony hang a falu vége felől.

Három fiatal, tizenéves kölök rohant eszét vesztve az erdő felől. Arcuk maszatos volt, ruháik szakadtak. Úgy tűnt, mintha már órák óta menekülnének valami elől.

-         Az orkok! – sikoltotta a legalacsonyabb. – Az orkok ide tartanak.

Randraug felhördült, az embereket félrelökdösve a kamaszok elé csörtetett. Amint azok meglátták, fölsikoltottak, és ahányan voltak, annyi felé akartak szaladni. Ekkor az ork elbődült, és a faluban mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Mind őt nézték.

-         Mit láttatok? – fordult a hozzá legközelebb álló fiúhoz.

-         Te… te… - nyöszörgött kétségbeesetten a siheder.

-         Én veletek vagyok – magyarázta az ork sietve. – És tudni akarom, mit láttatok.

-         Voltak vagy százan – nyivákolt a fiú, s közben rémült szemmel pislogott a fölé magasodó Randraugra. – Egész közel lopóztunk hozzájuk, és hallottuk, amit beszélnek…

-         És mit akarnak? – dörrent a félork hangja.

-         Meg akarják támadni a falut. Idejönnek…

-         És hol találkoztatok velük?

-         A Vörös Sziklánál.

-         Az milyen messze van?

-         Félnapi járóföldre…

-         Fegyverbe! – kiáltott az ork. – Mindenki fegyverbe! Gyerünk!

-         Te csak ne parancsolgass! – zengett egy mély hang. Amikor Randraug megfordult, a dühös Angroddal találta szemben magát. Szeme tűzben égett, kihúzta magát, s most igazán keménynek tűnt. Széttárta hatalmas karjait, és az emberekhez fordult: - Azt akarjátok, hogy egy koszos ork fattyú irányítson titeket?

-         Segít rajtunk – motyogta egy fiatal férfi.

-         Segít? – kérdezett vissza gúnyosan Angrod. – Valóban azt hiszitek, hogy segít? – közelebb lépett. – Miért vagytok benne olyan biztosak, hogy a mi oldalunkon áll? Mi van, ha az orkok küldték? Mi van akkor, ha félrevezet bennünket?

Az emberek nem válaszoltak. Helyette egymás között kezdtek el pusmogni.

-         Ugyan miért segítene az embereken? – folytatta Angrod. – Talán olyan kedvesek voltunk vele?

-         Azért, mert félig ember – lépett ki a tömegből Anarane. Arca megnyúlt, s ajkai remegtek a dühtől.

-         De félig ork – vetette ellen a férfi. - Ez nem jelent semmit. Az orkok talán azért küldték ezt a fattyút, hogy megessen rajta a szívünk. De mi nem dőlünk be ennek a trükknek.

-         Nem az orkok küldték! – kiáltott ingerülten Arafinwe. – Mi találtunk rá az erdőben. Nem tudhatta, hogy idehozzuk.

Angrod szeme megvillant.

-         Ezek szerint – szólt fennhangon. – ti vagytok az árulók.

-         Ez hazugság! – kelt öccse védelmére Rúmil. – Nem vagyunk árulók, és Randraug sem az. Éjjel ránk támadtak az orkok, ha ő nincs, minket is megölnek, nemcsak anyánkat.

Az emberek újból zúgolódni kezdtek. Ahányan voltak, annyiféle vélemény született. Angrod lesújtó pillantásokat lövellt az értetlenül álló félorkra, majd folytatta:

- Hát rendben! Ha akarjátok, hagyjátok, hogy ez a korcs a halálotokba vezessen titeket. De az utolsó percben jusson eszetekbe, hogy én óvva intettelek titeket.

-         Bajt hoz ránk! – kiáltotta az a vénasszony, aki előző nap is hevesen tiltakozott az ork ellen.

-         Meg kell szabadulnunk tőle!

-         De akkor ki lesz a segítségünkre?

-         Barátaim! – lépett elő egy középkorú férfi a tömegből. – Eddig, évszázadokig meg tudtuk védeni a falut az orkoktól. Igaz, azóta kevesebben lettünk, de így is erősek vagyunk, s ha mind összefogunk, visszaverhetjük a támadást.

A szónoklatot heves éljenzés fogadta. Az emberek komoly arccal néztek Angrodra, és szemükben gyilkos láng lobbant. Mindenre készek voltak annak érdekében, hogy megvédjék otthonukat.

- És ezzel a félvérrel mihez kezdjünk? – kérdezte valaki.

- Megkötözzük, és elrejtjük – válaszolt Angrod. – Az lesz a legjobb megoldás. Amíg nem tudjuk, kinek az oldalán áll, nem hagyjuk harcolni.

- Mi lenne, ha egyszerűen, elhajtanánk a faluból? – így egy fiatal lány.

- Nem engedhetjük elmenni – rázta a fejét a nagydarab férfi. – Ha az orkokat szolgálja, elárulhat nekik minket.

            Az emberek elismerően bólogattak, majd Angrod parancsára, egyszerre rárontottak Randraugra. A félork megpróbált védekezni, ám nem akart senkinek komoly sérüléseket okozni, így végül hagyta, hogy az emberek megkötözzék, és magukkal vigyék.

            Bevonszolták egy házba, és levitték a pincébe. Teljes sötétség borult rá, de nem zavarta, hiszen az orkok látnak a sötétben. Még hallotta, ahogy foglyulejtői eltrappolnak, aztán nekiállt gondolkozni, hogy vajon hogyan szökhetne meg. Körülnézett. Mindenféle lim-lom hevert körülötte, de látszólag egyik sem volt arra alkalmas, hogy megszabadítsa őt a kötelektől.

            Arra gondolt, hogy elrághatná béklyóit, de a kezei hozzá voltak kötözve a derekához, és odáig lehetetlen volt lehajolni. Megpróbált a falhoz dörgölőzni, hátha az lazít valamit a köteleken, de ezzel csak azt érte el, hogy össze-vissza horzsolta magát.

            Ezután amennyire tudott, lekuporodott, és hallgatta a feje fölül érkező zajokat. Valószínűleg nem hagyták őrizetlenül, mert nem tudták, mire számítsanak tőle. Elvigyorodott, ha arra gondolt, hogy mekkora félelmet keltett ezekben az emberekben, holott még nem is támadt rá senkire komolyabban.

            Mikor kissé lehiggadt, alaposan megvizsgálta a köteleit, s megállapította, hogy könnyedén szétszakíthatná őket. Már-már azon volt, hogy kiszabadítsa magát, de akkor átvillant a fején, hogy tulajdonképpen, mit csinál, ha kiszabadul? A falusiak nem fogadják el a segítségét, ő pedig idegen itt, és fogalma sincs, merre mehetne tovább. Nem szeretett volna az orkok karjaiba sétálni, mert első benyomása, és az emberek szerint ők sem kedvelik a félvéreket.

            Mindenképpen el kell tűnnie innen. Ki tudja, mi fog történni, ha a csata lezajlik. Sem az orkok, sem az emberek részéről nem várt kedvező bánásmódot. Végül arra jutott, hogy leüti az őreit, azután rohan, amerre a szeme lát, és vissza se néz többé.

            De mielőtt még tervét megvalósíthatta volna, megszólalt a lelkiismerete. Rúmil, Arafinwe és Anarane veszélyben vannak. Rávehetné őket, hogy tartsanak vele, és szökjenek meg együtt. Ám a testvéreket ismerve, rá kellett döbbennie, hogy ezzel nem járna sikerrel. Ezek az emberek hősiesen helytállnak barátaikért, és nem fogják csak úgy itt hagyni őket.

            Tehetetlenségében végül morogni kezdett. Nem tudta, eldönteni, mihez kezdjen. Abban az egyben volt biztos, hogy gyorsan kell cselekednie.

            Vadul tépni kezdte a köteleket. Az sem zavarta, hogy a szálak a bőrébe vájnak, ezzel nagy fájdalmat okozva neki. Egyszer csak lazult a kötelék, és Randraug kiszabadíthatta jobb kezét. Így már sokkal gyorsabban ment a szabadulás. Először eltépte a másik kezét fogva tartó szálakat, majd a derekát és a lábait is szabaddá tette.

Óvatosan a létrához lopakodott, ami visszavezet a kunyhóba, s aztán hosszú percekig hallgatózott. Az őrök idegesen beszélgettek az előttük álló csatáról.

-         Nem tudom, te hogy vagy vele – szólt egy kamasz fiú hangja. -, de szerintem hiba volt elfognunk az orkot.

-         Ne beszélj badarságokat! – intette le egy mély hang.

-         De mi van akkor, ha tényleg segíteni akart nekünk?

-         Egy ork? Ugyan már!

-         Csak félork. Az orkok kiközösítik az ilyeneket. Miért állna az ő oldalukon? Különben is, biztosan sok mindent elárult volna a harcmodorukat illetően. Könnyebb dolgunk lenne…

-         Könnyedén félrevezethet minket. És már úgyis teljesen mindegy. Angrod és a többiek falat emelnek a falu köré, nem érnek rá, hogy még egyszer megvitassák ezt az ügyet.

-         Fél nap alatt akarják felhúzni a falakat? – kérdezte mintegy magától Randraug. – Az lehetetlen, hogy időben elkészüljenek.

-         És ha nem lesznek kész? – mondta ki az ifjú az ork kérdését.

-         Én sem hiszem, hogy sikerül nekik – felelt a mély hang. – De talán nyerünk egy kis időt vele.

-         A félkész fallal? Inkább időt veszítünk.

-         Hallgass, ostoba kölyök! Te úgysem értesz ehhez.

Randraug hátrébb húzódott, és még egyszer alaposan körülkémlelte a pincét, hátha talál valamit, amit fegyverként használhat. Óvatosan áttúrta az összes, zsákot, és ládát, de nem sok fegyvert talált. Végül egy vastag fémrúd mellett döntött.

Amilyen halkan csak tudott, felmászott a létrán, majd fölemelte a csapóajtót, de épp csak annyira, hogy kikukucskált rajta. Egy fiú, és egy idősebb férfi ültek az ablak melletti kopott asztal két szélén. Épp belemerültek valami érdekes témába, mert mind a kettőnek fülig ért a szája. Az öreg mutatott valamit a fiúnak, s mind a ketten az ablak felé néztek.

Randraug ezt a pillanatot választotta arra, hogy kitörjön. Egy gyors mozdulattal felcsapta az ajtót, és kiugrott. A férfi és a kamasz odakapták a fejüket, de egy pillanatig csak tátogni tudtak. Ám hamarosan észbe kaptak, és előrántották kardjaikat.

Randraug eresztett egy gúnyos vigyort, aztán döngő léptekkel az ajtó felé vetette magát.

-         Állj meg! – kiáltotta a fiú, és megpróbálta elállni a menekülő ork útját.

-         Hordd el magad! – mordult rá Randraug, és lazán ellökte az idegesítő sihedert.

Eközben az idősebb férfi is nekiugrott, de az ork ügyet sem vetett rá. Mielőtt a kard éle elérte volna, bevágta maga után az ajtót. A fegyver csilingelve hullott ki az öreg kezéből.

      Randraug vigyorgott. Amint végigrohant a poros kis utcákon, az emberek sikoltozva, kiabálva menekültek az útjából. Már majdnem sikerült elérnie az erdőt, de valaki elállta az útját.

-         Takarodj! – kiáltott rá az ork, de amint a szigorú arcot megpillantotta, megtorpant.

-         Minek kellet megszöknöd? – kérdezte szemrehányó hangon Arafinwe.

-         Mert megölnek – válaszolt kurtán az ork.

-         Az orkok?

-         Vagy ők, vagy ti…

-         Miből gondolod, hogy megöltünk volna?

-         Minek kötöztetek volna meg, ha nem azért, hogy később nyugodt körülmények között zsigerelhessetek ki?

-         Mi nem ölünk meg senkit ok nélkül.

-         Biztos találtatok volna valami jó kis stiklit, ami miatt megölhettek.

-         Ez nem igaz.

-         Jól van, nem érdekel! – dörmögte az ork, és megindult a fiatal férfi felé. – Engedj utamra!

-         Hová akarsz menni? – kérdezte Arafinwe, ahelyett, hogy félreállt volna.

-         El innen.

A fiú közelebb lépett, és szigorú pillantást vetett az orkra.

- Segítened kell!

- Igen? – röhögött Randraug. – És elárulnád, hogy, hogy segítsek azoknak, akik megkötöztek, és bezártak egy koszos pincébe?

- Azért indultam, hogy kiszabadítsalak – mondta lesütött szemmel a férfi. – tudom, hogy nélküled nem sok esélyünk van.

- Óh, ez igazán megható – gúnyolódott Randraug. –, de nem érdekel!

- Nem hagyhatsz cserben! – kiáltotta kétségbeesetten Arafinwe, és belekapaszkodott az ork vastag karjába.

- Oldjátok meg magatok…

            Arafinwe már nyitotta a száját, hogy érvelésével meggondolásra bírja Randraugot, amikor az erdő felől rikoltások, visongás, röhögés, és eszelős üvöltés csapta meg a fülüket.

Az orkok támadásba lendültek…