4. fejezet – Alku

            Arafinwe megpördült a tengelye körül, és előrántotta a kardját. Randraug felhördül, mivel tudta, számára már nincs menekvés. Fogait csikorgatva, megkerülte a férfit, és az orkok felé rohant, akik eddigre már kiléptek a fák takarásából. Több mint ötvenen trappoltak felé, hatalmas husángokat, szablyákat és más fegyvereket lengetve.

            A következő pillanatban üvöltözés hallatszott a falu másik vége felől. Randraug ebből arra következtetett, hogy a támadók igyekeznek körbekeríteni a települést, ezzel elvágva az emberek lehetséges menekülési útvonalait. 

            Az elöl haladó orkok már elérték a szélső kunyhókat, s ami az útjukba került, elpusztítottak. Arafinwe barátja után rohant, s amikor az orkok nekiestek, ő már ott volt mellette.

            Egy vékony, magas szerzet megpróbálta kitépni a fém rudat Randraug kezéből, ám az időben felfedezte a szándékát, és lecsapott a felé kapkodó újjakra. Ezzel egy időben egy másik hasba rúgta Arafinwét. A félork felbődült, és akkorát sózott a támadó fejére, hogy annak agyveleje kiloccsant.

            Arafinwe összeszedte magát, majd egy ügyes kardcsapással leterítette azt az orkot, aki azon igyekezett, hogy hátba szúrja a félvért.

-         Kösz! – kiáltott oda Randraug, s ezzel egy időben még vagy három koponyát betört.

Már vagy két tucat támadóval végzett, de úgy tűnt, hogy mégis egyre többen vannak. Kétségbeesve, szitkozódva rontott neki egy jól megtermett orknak. Rásózott egyet a rúddal, de az csak vigyorgott. A félork ismét próbálkozott, ám ezúttal nem csak a karja sajdult meg, hanem a rúd is eltört.

-         A fenébe! – kiáltotta, és az alatta fekvő hulla kezéből kikapta a kést.

A melák megfogta, s a torkánál fogva a levegőbe emelte. Csak másodperceken múlt, hogy az óriás eltörje a gigáját. Randraug felemelte a tőrt tartó kezét, és a pengét egyenesen a másik ork szemébe döfte.

A termetes ellenfél felordított, és elhajította a félorkot. Az vinnyogva szelte a levegőt, egészen addig, amíg egy másik harcos nyakában nem találta magát.

            A feldühödött szörny ütötte vágta, de Randraug olyan erősen szorította a nyakát a lábával, hogy az hamarosan kilehelte a lelkét. Ezek után ágyékon rúgott egy kisebb támadót, majd lefejelt egy másikat, és ez így ment tovább egészen addig, amíg…

- A rohadt anyádat! – kiáltotta, mert éles fájdalom hasított a jobb combjába.

Amint lenézett, látta, hogy egy kis ork kölyök diadalmas mosollyal próbálja kihúzni a sebből a békanyúzóját.

Randraug ekkor olyan dühöt érzett, amilyet eddig a csata folyamán még egyszer sem. Megragadta a kölyök fejét, és szó szerint letépte azt. Érezte, hogy dühe újult erővel tölti fel fáradt izmait. Akkorát üvöltött, hogy a falu másik végében is hallani lehetett, holott már régóta csatazajtól volt hangos a kis település.

Már nem is tudta pontosan figyelemmel kísérni az eseményeket. Aki elérhető távolságra volt tőle, azt megölte. Ropogtak a csontok, hasadtak a koponyák.

-         Randraug! – szólt egy távoli, kétségbeesett hang.

Az ork nem foglalkozott vele. Agyát vérvörös köpenybe burkolta a háború izgalma, és az ölés élvezete. Már emlékezett. Kiskorában tanult meg ölni. Tanítói nagy harcost akartak belőle faragni, s ha nem ölt, úgy elnáspángolták, hogy alig tudott fölkelni a saját vérével áztatott földről.

-         Randraug! – szólította a hang immár a közvetlen közeléből. Ütésre emelte izmos karját, és nem sokon múlt, hogy az előtte álló, gyenge nővel is végezzen.

-         Anarane – szűrte a fogai között, és közben lefejelt egy kisebb orkot. – Mit keresel te itt?

-         Nem láttad a fivéreimet? – kérdezte a lány, majd vékony pengéjű kardját megmártotta egy vaskos nyakban.

-         Nem – válaszolt Randraug, majd egy célba talált rúgás után kijavította magát: - Vagyis de. Arafinwe az előbb még itt harcolt valahol…

Egy kisebb csapat ork arra a következtetésre jutott, hogy ha egyesével nem tudják leteríteni a fiatal félorkot, akkor a legjobb, ha egyszerre rontanak rá. Randraug felkapta az egyiküket, és hozzávágta a társaihoz. Ketten hanyatt vágódtak, ám miután kimásztak az alélt ork alól, újból támadásba lendültek.

Az egyikük a háta mögé lopózott, hogy a tőrét megmártogassa benne, de Anarane vékony pengéje lecsapta a kezét. A támadónak nem volt ideje megtorolni e sérelmet, mert Randraug hátralépett, megbotlott, és egyenesen a fickóra esett.

A lány sikoltott, ahogy a félork mancsai megragadták. Randraug magához rántotta, mielőtt a felé repülő dárda beleállt volna. Ezután a lányt magához szorítva indult meg abba az irányba, amerre, Arafinwét utoljára látta. Keserves menet volt ez: fél kézzel csapkodta ellenfeleit, s amerre nézett, mindenütt halált és vért látott.

- Vigyázz! – kiáltott a nő, és ezzel egy időben oldalra rántotta védelmezőjét.

Randraug értetlen képet vágott, de nem volt több ideje tovább csodálkozni, mert egy ököl a hátába csapódott.

            Vicsorogva nézett hátra, de addigra a támadó már másokat püfölt. A félork nem foglalkozott vele. Még erősebben szorította magához a lányt, és törtetett tovább.

-         Arafinwe! – kiáltotta mély hangján, de választ nem kapott.

-         Arafinwe! – csatlakozott hozzá a lány is, de az ő próbálkozása sem járt sikerrel.

-         El kell tűnnünk innen – szólt Randraug, és irányt változtatott.

-         Nem! – sikoltott Anarane. – Meg kell keresnem a fivéreimet.

A lány igyekezett kiszabadulni, de az ork mancsai olyan erősen fogták, hogy csak azt érte el vele, hogy elejtette a fegyverét.

            Randraug mindenkit megölt, aki az útjukba került, akár ember volt, akár ork. A lányt szorítva rohant az erdő felé, s amikor úgy érezte, biztonságban vannak megállt.

-         Eressz el! – sikoltozott Anarane, és szabad kezével csapkodta az ork izmos mellkasát.

-         Maradj itt! – parancsolta Randraug, és elengedte a nőt.

-         Nem! Meg kell keresnem a fivéreimet.

-         A fenéket keresed őket! – morogta a félork kissé fenyegetően. – Fölmész a hegyekbe, elbújsz valami barlangba, és én majd megkeresem a bátyáidat.

-         Nem fogok gyávaként elbújni a harc elől. Ez az én falum is.

-         Engem nem érdekel! Az lesz a legjobb, ha megkötözlek, és én magam rejtelek el valahova.

-         Ha hozzám mersz érni – sziszegte Anarane. -, esküszöm, megöllek!

-         Ez kedves tőled – vigyorgott gúnyosan Randraug.

-         Engedj!

-         Nem!

Egy pár percig farkasszemet néztek, majd a nő arca megenyhült.

-         Mondd, miért féltesz ennyire? – kérdezte gyengéd hangon.

-         Te is kiálltál mellettem – vonta meg a vállát a félork.

-         Csak ezért?

-         Azt hiszem…

A lány elmosolyodott, és közelebb lépett Randraughoz. Kezét felemelte, és eloldotta a láncot, amely a nyakában függött, majd azt az ork kezébe nyomta.

- Ezt még apámtól kaptam, amikor kislány voltam – magyarázta Anarane. – Szeretném, ha megőriznéd.

Az ork meghatódva bámulta a vékony ezüstláncot, rajta a kis liliomot ábrázoló medállal, aztán megfogta és a saját nyakába akasztotta.

-         Na, hogy áll? – kérdezte vigyorogva, de mosolya rögtön ráfagyott az arcára, amikor a lány az ajkait az övéihez érintette.

Percekig csak álltak egymással szemben, s mindkettejük arca halványpiros színben égett.

            Hirtelen zaj ütötte meg a fülüket. Az egyik bokor megrezzent, és egy termetes ork ugrott elő belőle. Randraug ugrásra készült, de a másik ork gyorsabb volt. Fejbe vágta a lányt, s mikor az elterült, leütötte Randraugot is.

***

            A fiú kétségbeesetten püfölte a másikat, de az mintha meg sem érezné. Vigyorgott, és amikor megunta az ütlegelést, pofonvágta ellenfelét. A kölyök szája felrepedt, s a sebből bugyogott a vér. A talaj sáros volt, és az eső hideg cseppjei végigfolytak az arcukon. A kisebb lurkó megborzongott. Világéletében utálta a vizet.

- Gyerünk, te korcs, mutasd meg, mekkora erő van benned! – kiáltotta egy ismerős hang valahonnan a közelből. A fiú letörölte a szájáról a vért, és ismét támadásba lendült. Ellenfele eltáncolt előle, s közben akkorát sózott a hátára, hogy úgy érezte, kiköpi a tüdejét.

- Nem ezért szenvedtem veled évekig! – dühöngött a férfi, és az ostorral végigvert a sárban fetrengő gyerek hátán.   

            A kölyök fölordított, és minden erejét összeszedve nekirontott a másiknak. Az megint megpróbált kitérni az útjából, de ő ráakaszkodott, és belemart a nyakába.

            A fiú sikoltott, és igyekezett megszabadulni a nyakába vájó karmoktól. De a feldühödött félork nem hagyta egy könnyen lerázni magát. Morgott, mint egy állat, és beleharapott a rivális arcába. Az ordított, visított, de nem ért el vele semmit.

A fiú mestere önelégülten vigyorgott.

A félvér kölyök érezte, hogy áldozata az utolsó erejével is küzd az életéért, de még akkor sem eresztette.

A test már rég mozdulatlan volt, de ő még mindig ütötte, karmolta, marcangolta…

***

Randraug magához tért. Egy vastag fatörzshöz volt kötözve. Felnézett, és szemével rögtön a lány után kutatott. Anarane ugyanúgy, mint ő, egy fához volt kötve, de ő még nem volt magánál.

Talán meghalt – suhant át az ork fején a gondolat. Eszeveszett kapálózásba kezdett, ám nem tudott kiszabadulni.

-         Lám-lám… – röhögött valaki a fülébe.

Randraug odakapta a fejét, és egy ismerős pofával találta szemközt magát. Az az ork volt, aki az első éjjelen megtámadta Anarane családját. Most világosban sokkal jobban szemügyre tudta venni. Az ork valóban rettenetesen magas és izmos volt. Arcát sebhelyek borították, bőre olyan sötét volt, hogy az már-már feketének hatott, haja koszos csimbókokban lógott a vállára. Szájából félelmetes, vaddisznókat megszégyenítő agyarak lógtak ki. Amint szeme lejjebb siklott, meglátta, hogy az ork egyik kezén gusztustalan, átvérzett kötés díszeleg.

-         Leharaptad két ujjamat! – sziszegte a szörny, mintegy magyarázatként. – Remélem, tudod, hogy ez mit jelent…

Randraug merészen bámult bele az ocsmány pofába.

-         Ha már így összebarátkoztunk, elárulom a nevemet – vihogott az ork, és lassú léptekkel körbejárta a fát. – Az én nevem Grisnak. És te? Téged hogy hívnak?

-         Randraug – morogta a félork.

-         Randraug – ismételte meg kéjesen vigyorogva Grisnak. – Randraug… Igen, ez illik hozzád. Éppen olyan vagy, mint egy koszos, göthös farkas.

A félork fogát csattogtatta, s közben veszettül morgott.

- Grisnak, ne szórakozz! – kiáltott valaki, de Randraug nem látta a személyt. – Siess, Sarcuwa már várja a foglyot.

- Viszem! – kiáltott vissza Grisnak, és Randraughoz fordult. Az övéből előrántotta kését és a fiatal ork nyakához szorította. – Legszívesebben elvágnám a torkodat! – sziszegte. – De nem ölhetlek meg, ezért be kell érnem ennyivel.

      A penge feljebb csúszott, és Randraug füle tövében állapodott meg.

- Ezt az ujjaimért! – fröcsögte Grisnak, és egy nyisszantással lemetszette a félvér bal fülcimpáját.

Randraug összeszorította a fogait, hogy ne üvöltsön. Nem akarta ezt az örömet megadni a nagydarab rondaságnak.

-         Mit szarakodol már?! – kiáltotta immár dühösebben a másik ork.

-         Fogd be, Dagadék! – pirított rá Grisnak, és a Randraugot fogva tartó kötelekhez hajolt. A félvér érezte, ahogy köteléke meglazul, és a következő pillanatban arccal az avarban találta magát.

A két ork röhögött, aztán Grisnak felnyalábolta őt, és mintha a kutyája lenne, pórázon vezette. Randraug immár megpillantotta a „Dagadékot” is, aki igencsak rászolgált a nevére. Olyan hájas volt, hogy a hasa kibuggyant a kicsinek semmiképpen nem nevezhető bőrmellényéből. Legalább kétszer olyan széles volt, mint Grisnak, és fele olyan magas.

 Az út hosszú volt, s Grisnak előszeretettel rugdosta az előtte haladó Randraug hátsóját. A félork nemegyszer orra bukott, s ilyenkor egy újabb adag valagba rúgással kellett számolnia. Már vagy félórája gyalogoltak, s az út egyre csak emelkedett. Randraug nyelve kilógott a szájából, s ezzel együtt már teljesen úgy nézett ki a kis csapat, mint egy kiskutyát sétáltató házaspár.

Egy tisztás közepén álltak meg. A félork már annyira kimerült, hogy egyszerűen a földre rogyott.

-         Ez volna az a korcs? – kérdezte egy reszelős női hang valahonnan szemből. Randraug felpillantott, de nagyon hamar megbánta.

Egy ócska, fából tákolt, és emberi csontokkal díszített „trónszékben” egy tekintélyes termetű nőstény ork terpeszkedett. Legalább annyira hájas volt, mint Grisnak kísérője. Mellei lelógtak egészen a köldökéig. Bőre neki is olyan sötét volt, mint Grisnaké. Haja viszonylag rendezetten lógott keblére, ruhaként szakadt rongydarabokat, hordott, és vastag aranyláncok díszítették tokás nyakát. Körülötte izmos szolgák álltak, s láthatóan őt védelmezték.

-         Igen, Sarcuwa, ő harapta le az ujjaimat – jelentette Grisnak, s közben olyan mélyre hajolt, hogy agyarai a földet súrolták.

Sarcuwa szemei megvillantak. A trón megreccsent, ahogy föltápászkodott róla. Hája csak úgy rezgett minden lépésénél. Végül egy lépéssel Randraug orra előtt állt meg.

-         Állj fel, félvér! – adta ki a parancsot.

A félork morogva teljesítette a kérést.

            A némber száján széles mosoly jelent meg. Vaskos ujjaival végigtapogatta Randraug izmos karját.

- Vetkőztessétek le! – mondta Grisnaknak és a másik orknak. Azok meghajoltak, majd eloldozták a félvért. A nagyobb ork nem sokat teketóriázott, megragadta Randraug mellényét, és széttépte. Ezután Dagadék lehajolt, hogy lehúzza a férfi nadrágját, de az akkorát rúgott belé, hogy a hájas ork elgurult.

-         Látom, nagyon ellenedre van - kuncogott a nőstény, és mielőtt Randraug észbe kaphatott volna, lerántotta róla a nadrágját.

Arcára mosoly ült, amikor tetőtől talpig végignézett a fiatal félorkon.

-         Életben hagyunk – szólt úgy, hogy a többi ork is hallja. – Úgysincs túl sok valamirevaló hím a családban.

Grisnak dühösen felmordult, de a nő nem vett róla tudomást. Mikor kigyönyörködte magár Randraug izmos testében, így szólt:

-         Úgy beszélik, remek harcos vagy. Megengedem, hogy jóvá tedd a hibádat, és a mi oldalunkon folytasd a küzdelmet.

-         Soha! – sziszegte Randraug, és érezte, hogy elméjét eszelős düh keríti hatalmába.

Dagadék, aki eddigre már álló helyzetbe tornázta magát, odalépet a nőhöz és súgott neki valamit. Sarcuwa arcára kárörvendő mosoly ült ki.

-         Hogy hívnak, félvér? – kérdezte parancsoló hangon.

-         Randraug – felelte lassan a férfi.

-         Randraug, alkut ajánlok neked – kezdte csevegve. – A lány, akit szeretsz, egy fához kötözve várja a sorsát. Csak tőled függ, mi lesz vele. Szívem szerint, most azonnal végeznék vele, de a kismadarak azt csicseregték, hogy szeretitek egymást.

Randraug morgott valamit a bajsza alatt.

-         Csak a te döntésedtől függ, hogy mi lesz vele – folytatta a némber. – Ha úgy határozol, hogy a mi oldalunkon harcolsz, életben hagyom. Sőt. Inkább odaadom neked, hogy azt tégy vele, amit csak akarsz. Persze csak akkor, amikor nincs szükségem rád. Ha viszont úgy döntesz, hogy nem harcolsz, akkor Grisnak kapja meg a kis barátnődet.

Az említett ork felnyerített.

Randraug dühösen rángatta a karját, de a melák olyan erősen tartotta, hogy nem tudott kiszabadulni. Tudta, hogy nincs esélye elmenekülni, de már annak is örült volna, ha megajándékozhatja egy-két pofonnal az előtte álló rusnya nőszemélyt.

            A nőstény gúnyosan felröhögött, és unaloműzésképpen még egyszer végigtapogatta Randraug karjait. A félork dühösen fújtatott, de hiába erőlködött, nem tudott kiszabadulni. A nő vigyorogva nézte a szenvedését, majd megunva a játékot, így szólt:

- Nos, hogy döntöttél?