5. fejezet – Árulás!

            Az orkok újabb csapatot indítottak a már amúgy is a végét járó falu felé. Az élükön Grisnak és Randraug fej-fej mellett haladtak. A háromujjú vicsorogva törtetett az erdőn keresztül, s közben azon járt az esze, miképpen végezhetne megcsonkítójával. Arra gondolt, harc közben „egészen véletlenül” levágja a pimasz félvér fejét.

            A falusiak diadalmas kiáltásai felhangzottak a lefelé rohanó orkokig. Az embereknek sikerült a támadók első hullámát visszaverniük. Az életben maradtak eszüket vesztve rohantak visszafelé.

- Gyerünk! Szedjétek a lábatokat! – üvöltött Randraug, ezzel még nagyobb sebességre bíztatva a harcosokat.

- Te csak ne parancsolgass, te rühös korcs! – szűrte a fogai között Grisnak. Szerencséjére a félvér nem hallotta meg a sértést.

            Nem kellett már túl sokat loholniuk, mert meglátták a menekülőket. Randraug a elsőnek lecsapta a fejét az újonnan szerzett buzogányával, a többieket pedig maga előtt terelt vissza a harcmezőre.

            Grisnak vicsorgott, morgott, mivel nem volt ínyére, hogy ez a kis senkiházi félork jobban tudjon parancsolni a katonáknak, mint ő maga. Már emelte a szablyáját, hogy kiontsa riválisa beleit, de aztán letett erről a tervről. Majd a csata hevében végez vele.

            Amint az emberek meglátták a feléjük rohanó erősítést, lehervadt az arcukról a mosoly. Randraugban ekkorra már eluralkodott az ösztön, mely gyilkolásra sarkallta, s nem kegyelmezett senkinek.

            Egy fiatal fiú ordítva rontott a félorknak, de az kicsavarta a kezéből a kardot, és úgy megfejelte, hogy a kamasz koponyája szétnyílt. A következő áldozat egy harcias nő volt, aki eltökélt szándékkal próbálta lágyékon találni az orkot, de mielőtt még megtehette volna, Randraug tőből letépte a karját.

            Grisnak igyekezett szemmel tartani a félvért, de az hamarosan elkerült a közeléből. Egyszer-kétszer még felbukkant a varkocsos feje, de végül olyan messzire elsodródtak egymástól, hogy Grisnak nem találta. Dühében lecsapta egy öregember fejét, aztán hasba rúgott egy asszonyt. Ezután megölt három fiatal fiút, és véletlenül egy orkot is megszabadított a fejétől.

-         Megöllek! – üvöltötte.

-         Arra kíváncsi leszek! – válaszolt egy nagydarab férfi, aki magára vette a fenyegetést.

Egy ugrással az otromba szörnyeteg előtt termett, és dárdájával felhasította az oldalát. Grisnak nem törődött a fájdalommal. Ököllel a férfi képébe akart vágni, de mielőtt még eltalálhatta volna, az félreugrott, és a dárda nyelével rácsapott az ork homlokára. Grisnak igyekezett elkapni a fegyvert, de a férfi gyorsabb volt nála.

-         Kitépem a mocskos beledet! – szitkozódott, és kirúgott az ember felé, de az ismét elkerülte a becsapódást.

Az ork képébe röhögött, azután belevetette magát a tömegbe, és Grisnak többé soha nem látta.

            Amíg Grisnak Rúmillal harcolt, Randraug egy ismerős alakot pillantott meg a tömegben. Angrod volt az, a falu feje. A férfi megpödörte a bajszát, majd az egyik rátámadó orkot felnyársalta kardjával.

            Randraug arcán gonosz vigyor jelent meg. Leütött egy fiút, aki mögé akart kerülni, azután Angrod felé vette az irányt. Amint a férfi meglátta a felé csörtető orkot, rámutatott, és kiabálva közölte az emberekkel a megállapítását:

-         Látjátok? – szólt diadalmasan. – Én mondtam, hogy ez a féreg elárul minket. Én megmondtam, hogy az orkok oldalán áll. Nem hittetek nekem. Szerintetek mi lett volna, ha hagyjuk, hogy ő vezessen minket?

Az emberek dühösen kiabáltak, és a fegyvereiket rázogatva az orkra rontottak. Randraug egymás után ölte le őket. Ahogy rontott előre a nagydarab férfihoz, az emberek hullái jelezték az utat. Egy fiatal fiú, alig lehetett tizenöt éves, gyomorszájon fejelte. Randraug hátrahőkölt, majd egyetlen rúgással elrepítette a fiút az útjából.

      Fölnézett, de addigra Angrod már nem volt sehol. Szitkozódva vetette magát ismét a harcba. Egy ismerős férfi cikázott keresztül a tömegen, s Randraug Rúmilt ismerte föl benne. A férfi intett neki, aztán továbbállt.

Amíg a félork a férfi után bámult, megfeledkezett magáról, s csak akkor kapott észbe, amikor már késő volt. Felüvöltött a fájdalomtól, amikor egy hegyes tárgy beleállt a hátába. Üvöltve fordult hátra, s akkor meglátta támadóját. Angrod egy hosszú dárdát szorongatott, melynek a hegye vörösen csillogott a félork vérétől.

-         Megvagy, te koszos korcs! – kiáltott diadalmasan.

-         Legalább lehetőségem van kitekerni a nyakad! – válaszolt Randraug, és a dárda felé nyúlt, hogy kikapja a férfi kezéből.

-         Ad már ide azt a dárdát – szólt kedveskedően az ork. – Nem való az neked.

-         Igazad van! – nevetett Angrod. – Nem a kezembe, hanem a te szemed közé való.

Újból döfött, de ezúttal nem találta el a félvért.

-         Úgy látom, valaki megint meg akar hajolni előttem – vihogott Randraug, és teljes erőből tökön rúgta ellenfelét.

Angrod üvöltött, és a meggyötört testrészéhez kapott. Elejtette a fegyverét, ám a félork már nem foglalkozott vele. Vihogva továbbállt, és a fájdalmaival nem törődve, újból támadott.

      Arafinwe minden erejét beleadta a rúgásba, amelyet az ork képébe intézett. A szörnyeteg hanyatt vágódott, és elsodorta három társát.

-         Ezt a rusnya pofátokba! – nevetett a férfi.

-         Igazán úgy gondolod? – sziszegte egy érdes hang a háta mögül.

Arafinwe megfordult, és az utolsó pillanatban hajolt le, mielőtt a szablya lemetszette volna a fejét.

-         Randraug! – hallotta húga kétségbeesett hangját.

-         Anarane! – kiáltott, de választ nem kapott. – Anarane, hol vagy?

Egy ork hátba vágta. Arafinwe előre bucskázott, de nem ájult el. Amint biztos talaj érzett a lába alatt, fölpattant, és egy harcos nyakába mélyesztette a kardját.

-         Anarane!

A következő pillanatban hatalmas ütés találta el a tarkóján, és ő elvesztette az eszméletét.

-         Vissza! – üvöltötte Grisnak. – Vissza!

-         Mi van? – kérdezte mintegy magától Randraug. Nem értette a dolgot, hiszen, ahogy ő megállapította, úgy tűnt, az orkok vannak erőfölényben.

-         Vissza! – üvöltötte tovább Grisnak.

Randraugnak esze ágában sem volt visszavonulni. Főleg, akkor mikor már biztos a győzelem. Üvöltve rontott előre, ám egy nagydarab ork elállta az útját.

-         Visszavonulunk! – kiáltotta a fiatal félork képébe. – Süket vagy, te szaros kölyök?

Randraug morgott valamit a bajsza alatt, de nem ellenkezett. Megfordult, és a többi orkot követve rohant vissza az erdőbe.

-         Mégis miért vonulunk vissza? – kérdezte az orkot, aki előzőleg ráüvöltött.

-         Azért, te ostoba taknyos – lihegte a melák. -, mert ha kiírjuk az összes embert, akkor legközelebb nem lesz kiket kifosztanunk.

-         Micsoda logika! – jegyezte meg gúnyosan a félork.

-         Inkább fogd be a pofád, és szaladj! – dörmögte a nagydarab, és egy nyaklevest adott a kérdezősködőnek.

Randraug egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy megöli az orkot, de aztán meggondolta magát. Szitkozódott egy keveset, s közben rohant tovább a többiek után.

            Már esteledett, amikor visszaértek a tisztásra, ahol legutóbb még Randraug is fogolyként állt Sarcuwa előtt. A nő a trónján ült, és kényelmesen szopogatott egy sült lócombot. Gusztustalan látvány volt, ahogy a hús zsírja végigfolyik az arcán, tokáján, és hájas karjain. A harcosok csendben mozdulatlanul álltak, amíg királynőjük falatozott.

            Mikor a nő végzett, böffentett egyet, és fölállt. Széttárta vaskos karjait, majd ekképp szólt:

-         Gyermekeim, bátor harcosok! – megtörölte a száját. – Gorgaya elégedett veletek.

Erre hangos üdvrivalgás volt a válasz.

-         Ki az a Gorgaya? – kérdezte Randraug a mellette állótól.

-         Kussoljál, ha a királynő beszél! – sziszegte az ork, és nyakon csapta a kérdezősködőt.

Randraugnak már kezdett elege lenni ezekből az atyai nyaklevesekből, de lenyelte haragját, és csöndben hallgatta tovább a nőstény szónoklatát.

-         Miképp szoktuk, ez alkalommal is a legkiválóbb harcosok válogathatnak a foglyok közül egyet-kettőt, amely a fogukra való. Mivel most a szokásosnál többen vannak, ezért mindenki kettőt választhat.

Újabb éljenzés.

-         Hozzátok a foglyokat! – szólt Sarcuwa, és a háta mögött álló orkok elsiettek, hogy aztán fél perccel később ismét megjelenjenek a rabokkal.

A legtöbbjük asszony volt, de néhány gyermek és férfi is a sorban állt. Sokuk arca dühös fintorba torzult, mások sírtak, megint mások beletörődtek sorsukba, s csak álltak ott némán.

- Morqua! – kiáltott Sarcuwa.

Egy pár percig nem történt semmi, majd egy testes nő verekedte magát elő a tömegből. A királynő intett, hogy válasszon a rabok közül. Morqua meghajolt, majd végignézett az embereken. Egy fiatal fiút, és egy idősebb férfit választott.

- Carca!

Ezúttal egy idős, félszemű hím lépett elő. Meghajolt, aztán két csinos asszonyt vitt el magával.

- Grisnak!

Az említett úgy csörtetett elő a tömegből, mint egy sebzett vadkan. A szokásos udvariaskodás után kiválasztott magának egy gyermeket és egy szőke lányt.

- Randraug! – szólt ismét az asszony, és tekintetével a fiatal félorkot kereste. A szólított lassan előremasírozott az orkok között és a nő előtt állt meg. Az, kezét rátette a vállára, s ezt mondta:

- Randraug. Kezdetben ellenünk harcoltál, de hajlandó voltál átállni hozzánk, ezért szemet hunyok a hibád fölött, és mivel kiváló harcos vagy, te is választhatsz még egy foglyot a nő mellé, akit már előre neked ígértem.

 Sarcuwa elengedte a férfit, és fejével intett, hogy válasszon.

            Randraug lehajtotta fejét, aztán a rabokhoz lépett és végignézett rajtuk. Sok szép lány volt, akit szívesen választott volna, de szeme megakadt egy ismerős arcon.

            Arafinwe szótlanul állt, szeme szikrákat szórt, ahogy a félvért bámulta. Randraug kissé elszégyellte magát, de tudta, hogy jól cselekedett. Ha nem áll át az orkok oldalára, Anarane Grisnak kezére jutott volna. Arra meg még gondolni sem mert, hogy mit tett volna vele az a vadállat…

            Az őrök leoldották a férfit a kötélről, és odalökték a félorknak. Arafinwe kiköpött, de nem szólt semmit.

-         És most – emelkedett szólásra Sarcuwa, aki időközben helyet foglalt a trónján. – Hozzátok a nőstényt!

Az őrök bólintottak. Nem kellett messzire menniük, mert Anarane egy közeli fához volt kikötözve. Amíg a harc tartott, magához tért, és most könnyes szemmel hagyta, hogy a félorkhoz vezessék.

Randraug megfogta a két rab vállát, és elindult velük az erdő sűrűje felé, ahogy azt a többi harcostól látta. Már vagy egy órája gyalogoltak, amikor a lány végre megszólalt.

-         Te szemét! – zokogta. - Elárultál minket!

-         Hagyd, húgi! – vetette közbe Arafinwe. – A mi hibánk. Ha hallgattunk volna Angrodra, akkor nem bíztunk volna ebben a büdös korcsban.

-         Hé! - mordult fel Randraug. – Az igaz, hogy a falut elárultam, de titeket nem.

-         Hogy nem árultál el minket? – dühöngött Anarane. – Lehet, hogy Rúmil meghalt, és te azt mondod, hogy ez nem árulás?

Randraug megragadta Anarane vállát, és erősen megrázta a lányt.

-         Ha nem teszem meg, akkor te halott vagy, te ostoba lotyó!

-         Hogy merészeled? – csikorogta Arafinwe. – Csak várj, amíg kiszabadulok innen. Úgy ellátom a bajodat, hogy…

-         Téged meg ki kérdezett? – rivallt rá az ork.

-         El sem hiszem, hogy képes voltam megcsókolni téged! – üvöltötte a lány, majd elsírta magát. – Hogy lehettem ekkora idióta?

-         Mi? – Hördült fel Arafinwe. - Megcsókoltad?

A lány térdre rogyott, és zokogott.

      Randraug legszívesebben pofonvágta volna magát. Már nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett. Szerette volna valahogy elmagyarázni a két testvérnek, hogy mit érez, ám biztos volt benne, hogy ők már nem hinnének neki.

      Letérdelt a síró lány mellé, és lágyan átkarolta a vállát.

-         Takarodj innen! – sikoltott Anarane.

-         Miattad tettem…

-         Miattam? Ha miattam tetted, akkor engem is meg kellett volna kérdezned, hogy én mit akarok.

-         Nem akartam, hogy meghalj!

-         Óh! Milyen lovagias vagy! – erőltetett magára gúnyos mosolyt a lány. – Képes voltál a szíved hölgyét elárulni azért, hogy megmentsd az életét…

-         Hát… valahogy így…

-         Rohadj meg!

-         Anarane!

-         Nem érdekelsz! – zokogott a nő. – Én nem leszek az ágyasod. Ölj meg!

-         Nem öllek meg! – felelte az ork, és érezte, hogy a düh elönti az agyát. – Nem azért csináltam ezt az egészet, hogy megöljelek. Tudjátok, miért hoztalak ide titeket? – kérdezte úgy, hogy Arafinwe is hallja.

-         Hogy ismét átverj? – kérdezte gunyorosan az ifjú.

-         Anarane – suttogta Randraug és egészen közel hajolt a lány füléhez. – azért hoztalak ide, hogy elengedjelek.

-         Mi? – nézett föl a lány.

-         Elengedlek.

-         És Arafinwe?

-         Rá még szükségem van.

-         Naná! – nevetett a férfi. – Gondolhattuk volna, hogy van valami hátulütő.

-         Én nem megyek el a bátyám nélkül – jelentette ki Anarane.

-         Pedig el fogsz menni! – ezúttal Arafinwe volt, aki erre buzdította. – Ha ez a korcs van olyan bolond, hogy elengedjen, akkor ki kell használni. – a fiú lehajolt, és a lány fülébe suttogott: - Kérlek, húgi, tűnj el innen, amíg meg nem gondolja magát. Ígérem, amint lehetőségem nyílik rá, megszökök.

-         Erről ne is álmodj! – szólt Randraug, akinek sokkal jobb hallása volt, mint az embereknek. Rád szükségem van.

-         Csak nem a férfiakat szereted? – röhögött Arafinwe.

-         Idióta! – legyintett a félork, majd folytatta: - Nem nyugszom, amíg bosszút nem állok ezen a némberen…

-         Mit akarsz csinálni?- kérdezte Anarane.

-         Megbosszulom, amiért el kellet áruljalak titeket – magyarázta Randraug.

Csend telepedett rájuk. Randraug úgy érezte, megszakad a szíve. Sóhajtott egyet, aztán előkapta a kését.

-         Mit akarsz azzal? – kérdezte kétségbeesetten Arafinwe, ahogy az ork a húgához lépett.

Randraug nem válaszolt. Megfogta a lány karját, és elvágta a csuklóján a köteleket. Anarane kihasználta, hogy szabad, ezért egy hatalmas pofont adott a félork arcára.

-         Milyen kedves vagy – röhögött Randraug.

-         Addig örülj, amíg le nem tépem a kis…

-         Elég legyen! – szólt közbe Arafinwe. – Menj már!

-         Várj! – ragadta meg a nő kezét Randraug és elvigyorodott. – Kérek egy puszit

-         Kérj attól a dagadt nősténytől, akinek hűséget fogadtál! – sziszegte Anarane, és egy újabb pofonnal illette a borostás képet.

-         Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát a férfi. Igyekezett lazának mutatni magát, pedig lelke mélyén tombolt a bánattól és a dühtől. Elengedte a finom kezet, és hagyta, hogy a lány elrohanjon.

-         Randraug! – fordult vissza a lány pár lépés után. – Kívánom, hogy sose légy nyugodt! Esküszöm, visszatérek, de akkor te már nem a kis szende lánykát fogod látni, akit most.

-         Anarane, kélek, ne haragítsd még jobban magadra ezt a barmot! – kérlelte Arafinwe.

-         Nem érdekel! – válaszolt a lány, majd ismét Randraugra irányította figyelmét. – Húzd meg magad, mert ha legközelebb találkozunk, megöllek!

-         Ahogy óhajtja, kisasszony! – hajolt meg gúnyos vigyorral a képén a félork.

Anarane már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de meggondolta magát. Vetett egy szúrós pillantást a félvérre, azután elrohant.