1. fejezet

            A hajó békésen ringatózott az óceán nyugodt vizén. A csendben hallani lehetett a fedélzeten szaladgáló patkányok talpának neszét. A hold hideg fénye visszatükröződött a víz felszínén, s a hajó matrózai csendben várták kapitányuk parancsát. A korlát mellett gyülekeztek. Ugyan nem volt szükség, csak két pár kézre, mégis az egész legénység ott volt, mert senki nem akarta megfosztani magát a látványtól, ahogy Almacirca önjelölt királyát elnyeli a mélység.

            Még csak néhány napja történt, hogy a Nyugati Királyság déli részét rettegésben tartó haramiavezér, Randraug, megszállta eme kicsi szigetet, és királlyá koronáztatta magát, de már meg is fosztották trónjától. Egyik leghűségesebbnek tartott harcosa elárulta, s az éjszaka közepén megtámadta. A király, azóta egy koszos vászonzsákban ücsörög, s kezét-lábát vastag kötelek szorítják.

            Carca, a hajó kapitánya kapott lehetőséget ama nemes feladat elvégzésére, hogy a királyt az óceán közepén kihajítsa, ezzel biztosítva hatalmát Almacirca újdonsült királyának.

            A híres-neves zsák, amelyben a király lapult, most a hajókorlátnak támasztva várta a sorsát, mely ellen igen hevesen tiltakozott a tartalma. Carca, a félszemű ork, aki egykor katona volt, egy sok csatát megélt harcos higgadtságával vette tudomásul a király hamarosan bekövetkező halálát.

            Mindenki a kapitányt figyelte. A levegő szinte szikrázott a feszültségtől, és Carca ezt igazán élvezte. Még egy pár pillanatig kiélvezte a helyzetet, majd intett, és két megtermett ork lépett elő a tömegből. Megragadták a zsákot, és egy laza mozdulattal átbillentették a korláton.

            A legénység egy emberként kapott levegőhöz, majd a csobbanást követően a hajó oldalához sereglettek, hogy végignézzék, amint a vinnyogó, rúgkapáló zsáklakó haláltusáját vívja. Sajnos nem volt túl sok idejük a bámészkodásra, mert a zsák elmerült a habokban, és soha többé nem tűnt fel.

-         Na, ezzel megvolnánk – csapta össze mancsait Carca, ezzel jelezve, hogy itt az ideje, hogy mindenki visszatérjen a dolgához.

A matrózok többsége vette az adást, ám akadtak olyanok is, akik még mindig a vízbe fúrták tekintetüket. Ezeket a kapitány egyesével lökődte ki a hajóból, hogy majd mikor később, prüszkölve, vacogva visszamásznak, eszükbe jusson, hogy hol a helyük.

            Carca elégedetten tapasztalta, hogy mindenki tette a dolgát, ezért vidáman fütyörészve a tat felé vette az irányt.

            Arafinwe, az egyetlen ember, aki a hajón szolgál, nekilátott, hogy a helyére tegye hordókból kiömlött szárított húst, amikor a szeme sarkából látta, hogy egy árnyék elsuhan mögötte. Egy hirtelen mozdulattal megfordult, ám nem látott semmi különöset. Hordók, ládák, és mindenféle holmi, amelyeket nem ismert, álltak egymás hegyén-hátán, és látszólag minden mozdulatlan volt.

            Arafinwe mindössze azóta dolgozott itt, mióta a királyt megfosztották trónjától, és még nem igazán ismerte ki magát a hajón. E néhány nap alatt már nem először fordult elő vele, hogy hallucinál a rosszulléttől, így az iménti jelenséget is ennek az egyszerű dolognak tudta be. Megvakarta borostás állát, és visszafordult hogy folytassa a munkát.

 Ám mielőtt még bármit tehetett volna, valaki egy kést szegezett a torkának.

-         Ha üvölteni mersz, megöllek! – sziszegte egy túlontúl ismerős hang a fülébe.

-         Te? – hörögte a férfi.

-         Igen – röhögött a támadó. – Talán valaki mást vártál?

-         Én nem vártam senkit.

-         Pedig számíthattál volna rá, hogy nem hagyom szó nélkül az árulásotokat…

A penge eltávolodott Arafinwe nyakától, s amikor megfordult egy különösen ocsmány pofával találta szemben magát. Egy fiatal félork nézett vele farkasszemet. Bőre szürke volt, szeme fekete, hajként pedig egy hosszú varkocsot hordott a tarkóján, amely egészen a derekáig leért. A férfi jóval magasabb volt, mint egy átlagos ember, és izmai bárkit elrettenthettek volna. De nem Arafinwét…

- Neked már a tenger fenekén kéne csücsülnöd – szólt szemrehányóan.

- Neked pedig az ebédlőasztalomon kéne díszelegned egy tányéron, citrommal a szádban – felelte a trónfosztott király.

- Hogy kerülsz te ide?

- Megszöktem – felelt Randraug, aki láthatóan igencsak büszke volt magára…

- Rendben – bólintott nagy komolyan Arafinwe. – De ha te itt vagy, akkor mégis ki van a zsákban?

- Nem tudom. Olyan hevesen kapálózott, hogy elfelejtett bemutatkozni – vonta meg a vállát a félork. Igyekezett lazának mutatni magát, ám az eszelős is láthatta, mennyire büszke a szabadulására.

- Jó – bólintott Arafinwe a lehető legnagyobb nyugalommal. – És elárulnád, hogy mi a terved? Várj, kitalálom! Bosszút állsz Grisnakon, és leharapod a többi ujját is?

- Okos fiú! – röhögött Randraug, és a kés hegyével megcirógatta a férfi nyakát. – Bár az ujjleharapósdit inkább kihagynám. A múltkor is elcsaptam vele a gyomrom.

A félork keze megállt, és a kés pengéje ismét veszélyesen közel volt ahhoz, hogy Arafinwe bőrébe belevágjon.

- Segíteni fogsz nekem – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. -, de nehogy azt hidd, hogy elfelejtem, hogy te is ellenem szegültél!

- Csak nem leharapod valamimet? – kérdezte gúnyosan Arafinwe.

- Nem harapom le semmidet. Inkább csak egyszerűen kiheréllek…

A férfi nyelt egyet, és kezével lassan eltolta magától a rá szegeződő fegyvert. A következő pillanatban hatalmas csattanás hallatszott, és ezzel egy időben az egész hajó megremegett. A rakomány, és az emberek elvesztették egyensúlyukat, míg a szerencsésebbek a földön, a többiek pedig mások alatt kötöttek ki. Arafinwe nem tartozott a szerencsések közé…

- Szállj re rólam! – nyögte kétségbeesetten, és minden izmát megfeszítve igyekezett eltávolítani a rajta fekvő, szitkozódó félorkot.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte az. – Zátonyra futottunk?

- Fogalmam sincs – így Arafinwe, akinek ez idő alatt sikerült kikecmeregnie a király alól.

- A jó büdös… - szitkozódott Randraug, majd felpattant, és körberohanta a rakodó teret, hátha talál valamit, amit fegyverként használhatna.

- Mi van? – nézett értetlenül Arafinwe.

- Kalózok! – vágta oda magyarázatként a félork. – Gyorsan, keressünk valami fegyver-félét!

Nem kellett kétszer mondania, Arafinwe már ugrott is, hogy besegítsen a keresésbe. Szerencsére sikerült előkaparniuk egy pár rozsdás kardot. Randraug fintorgott, de nem szólt semmit, hiszen ezek az ócskaságok is többet érnek, mint a semmi.

Az ajtó kicsapódott, és egy csapat fegyveres masírozott be rajta. Elsőre nem vették észre a két alakot, ezért diadalmas üvöltést hallattak. Randraug elvigyorodott, és egy macska ügyességével felmászott a hordók tetejére, majd onnan egyenesen a kis csapat élén álló ember nyakába.

-         Mi a fene… - kezdte, de a fejébe álló penge elhallgattatta. 

A többiek egy pillanatig csak tátogni tudtak, de miután sikerült felfogniuk e helyzetet, támadásba lendültek. A hulla eldőlt, de a félvér még időben leugrott róla, és mielőtt még a felé lendülő szablyák elérték volna, eltáncolt előlük.

            Eközben Arafinwe a hordók mögé rohant, és minden erejével azon volt, hogy a hatalmas rakást ráborítsa a hadakozókra. Az egyik hordót addig rugdosta, amíg végül az megadta magát, és széttört. A halom megingott, a férfi pedig meglökte, hogy az értékes rakomány ne rá dőljön.

-         A rohadt anyádat! – szitkozódott Randraug, amikor egy kisebb láda frontálisan ütközött az orrával.

Senki nem támadott rá, pedig amíg sérült testrészét tapogatta, a támadóknak lett volna idejük bőven, hogy végezzenek vele.  Fölpillantott, és abban a pillanatban megtudta, ennek a különös jelenségnek az okát. A hajó rakománya vészesen billegett, és egyre világosabbá vált, hogy a több mázsás súly melyik irányba fog dőlni.

-         Ajaj – szólt a félork, és a következő pillanatban a hordók, ládák, és egyéb tároló alkalmatosságok lavinaként zúgtak felé. Összeszorította ajkait, és várta a sorsát…