5. fejezet

            Randraug az estét megint csak ivászattal töltötte, ám immár nem a kapitány, hanem a legénység társaságában. Szép idő volt, ezért a kis csapat a fedélzeten kortyolgatott. A félork az összes alkoholtartalmú italt végigkóstolta, amivel a kalózok kínálták, és immáron egy cseppet sem bánta, ha Valina kényelmesen az ölébe telepedett.

            A férfi már azon sem csodálkozott volna, ha a nő, egy kis cirógatás hatására dorombolni kezd. Mindenestre nem próbálta ki. Fontosabb dolga akadt, ugyanis egy sebhelyes arcú legény akkorát csapott a hátára, hogy az összes rum, amit az ork a szájához emelt, a kisasszony nyakában kötött ki.

            Ekkor Randraug bedühödött, ám egy kellemes kis pofozkodással, amit a sebhelyessel produkált, levezette a feszültséget.

            Ez idő alatt Arafinwe a hajókorlátnak támaszkodva figyelte az eseményeket, és azon töprengett, miképp szerezze magának Valinát. A szokásos udvarlással kapcsolatos ötleteit elvetette, hiszen a lány annyira bele volt szerelmesedve Randraugba, hogy másnak esélye sem volt.  Még ha olyan jóképű is, mint Arafinwe.

-         De vajon mi tetszik neki annyira ebben a büdös, rusnya félvérben? – kérdezte csendesen a tengertől, de az nem válaszolt.

Arafinwe hosszú percekig némán figyelte a vizet, s a rajta táncoló fényeket, amelyek a csillagokból, s a hajó lámpáiból szöktek meg, mintha úszni akarnának egyet a hideg tengerben. Ám egyszer csak furcsa dolog történt. A víz látszólag saját magától hullámokat vetett, és a következő pillanatban egy zöldes árnyalatú fej bukkant elő a habok közül. Szép női arc volt, a haja tele hínárral, sárga szemében visszatükröződött a hajó fénye.

Arafinwe tátott szájjal bámulta a jelenséget, majd kis híján felüvöltött, amikor a nő szeme rá szegeződött. Furcsa gurgulázó hangot adott ki, s aztán felugrott.

-         Egy sellő! – kiáltotta félig döbbenten, félig megkönnyebbülve a férfi, amikor megpillantotta az uszonyban végződő alsótestet, amely szintén zöld volt, akárcsak a nő arca és felsőteste.

-         Mi van? - hördült fel Randraug, és a kezéből kiesett a kancsó, amelynek tartalma szétfolyt a padlón.

-         Mondom, egy sellő! – ismételte Arafinwe, aki még mindig nem tudta levenni a szemét a látványról.

Időközben a nő visszatért, és láthatóan magával hozta barátnőit is, mert a vízben szinte mindenhonnan fejek bukkantak fel. Csábosan mosolyogtak, és gurgulázó hangon próbálták magukhoz hívni a hajóból kifelé bámuló férfit.

-         Vigyázzatok! – morgott egy idős férfi. – Ezek a szörnyetegek, maguk közé csalogatnak titeket, aztán végeznek veletek.

-         Ugyan már, Gorzod – legyintett egy fiatalabb. – Elég régóta járod már a tengert ahhoz, hogy tudd, ezek a sellők csak azokat ölik meg, akiknek nem tiszta a lelkük.

-         És? – dörmögött Gorzod. – Szerinted a hajón hányan vannak, akiknek tiszta a lelkük?

-         Az enyém tiszta! – röhögött Randraug, majd felpattant és odarohant a korláthoz Arafinwe mellé. Az sem zavarta, hogy kedvese ülepe nagyot puffan a kemény padlón.

A szeme elé táruló látványtól leesett az álla. Több tucat sellő úszkált a hajó körül, és integetve, énekelve ugrabugráltak. Eközben a legénység ifjabb tagjai is odaértek, és a korláton áthajolva igyekeztek magukba szívni a látványt, amit a sellők meztelen keble és kecses alakja szolgáltatott.

- Szép, erős férfiak – kuruttyolták. – Hát miért féltek tőlünk? Rátok várunk évek óta, ilyen jóképű férfiakra. Gyertek, ugorjatok a vízbe, hogy együtt lehessünk!

- Nehogy beugorjatok! – kiáltotta Gorzod, ám túl későn: a Randraug mellett álló siheder nyálcsorgatva vetette magát a habok közé.

A sellők azon nyomban abbahagyták a kérlelést, és mindegyszálig a fiúra vetettek magukat. A víz úgy habzott a gyors mozdulatoktól, hogy a hajó utasai nem láthatták pontosan, mi történik.

A kalózok tátott szájjal figyelték az eseményeket. Végtelennek tűnő percek teltek el ily módon, míg végül a víz vérvörösre színeződött, és mindenfele szétszaggatott testrészek bukkantak a felszínre.

-         Szerencsétlen kölyök – dünnyögte egy férfi.

-         Ostoba – így egy másik.

-         Hát nem is tudom – ráncolta a homlokát a félork. Az egész csapatból ő volt az egyetlen, akit nem viselt meg a fiú halála. – Én szívesen beugranék közéjük, ha mielőtt széttépnek, elszórakoztatnának egy kicsit…

Arafinwe még fél óra múltán is döbbenten figyelte a vízen lebegő darabkákat. Képtelen volt felfogni, amit az imént a saját szemével látott. A sellők nem szoktak emberekre vadászni. Ez teljesen képtelenség.

-         Na mi van? – röhögött egy túlságosan is ismerős hang a fülébe. Ez még nem is lett volna akkora tragédia, ám a hang forrásának tömény alkohol szaga, undorral töltötte el. Persze ő is felhörpintett néhanapján egy pohárka bort, de ezt már undorítóan tömény volt.

-         Mi lenne? – kérdezte mogorván.

Randraug nem felelt. Az egész világ forgott vele, vagy talán csak a hajót dobta meg egy erősebb hullám, mindenesetre egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt.

Volna, ha Arafinwe nincs az útjában.

-         Hé! – üvöltött fel hirtelen a férfi, ahogy a súlyos test nekidőlt.

-         Bocs – böfögte a félvér, majd nagy erőfeszítések közepette eltávolodott szolgájától, és a korlátba kapaszkodott. Egy pár másodpercig keresztbe álló szemekkel méregette Arafinwét, aztán kissé remegő hangon így szólt: - Tudod, kedves barátom, fogalmam sincs, mi lenne velem nélküled. Te vagy az én támaszom – felröhögött, és a hatás kedvéért belekapaszkodott a férfi ingébe. – Szó szerint.

-         Remek – dünnyögte Arafinwe.

-         Na, ne légy már ilyen… HUKK …morcos – folytatta a vihorászó félork. – Hiszen megbocsátottam neked az árulást is, és újra a kegyeimbe fogadtalak.

-         Állj le! – fújtatott Arafinwe, és tüntetőlegesen hátrált néhány lépést.

-         Már megint itt hagysz? – siránkozott Randraug. – Nem lehetsz ilyen…

A férfi megpróbált kitérni az ork elől, de az megállíthatatlanul ment feléje. És ami a legrosszabb, kitárt karokkal.

- Meddig kergetőzünk még? – kérdezte a részeg rötyörészve.

Arafinwe nem válaszolt, helyette elhajolt a felé nyúló mancsoktól.

-         Ne mondd, hogy nem szeretsz! – vihogott Randraug. – Hiszen én hoztalak ide. Nekem köszönheted, hogy itt vagy.

-         Marhára örülök neki! – vetette oda ingerülten az ember.

Randraug még motyogott valamit a bajsza alatt, majd, mielőtt még Arafinwe észbe kaphatott volna, magához képest fürgén rávetette magát, és úgy ölelgette, akár egy nőt.

            Arafinwe képtelen volt tovább megtartani az irdatlan súlyt, ami ránehezedett, így egyszerűen eldőlt, mint egy zsák krumpli. A legrosszabb az volt az egészben, hogy Randraugot nem zavarta ez az apróság, és továbbra is őt ölelgette, ami már igencsak kínos volt…

            Főleg úgy, hogy az egész legénység rajtuk röhögött. Arafinwe kétségbeesetten kapálózott és tekergett, mert most már kezdett attól félni, hogy a nagydarab félork kipréseli belőle a belső szerveit. Szerencsétlenségére ezzel csak azt érte el, hogy olyan pozíciót vett fel az orkkal, hogy aki látta, bizony igen könnyen félreérthette a dolgot…

-         Szállj már le rólam, te tohonya, büdös disznó! – szitkozódott, és mérgében akkorát rúgott „partnere” oldalába, hogy az fájdalmában feljajdult, és egy pillanat alatt lefordult róla.

-         Idióta! – dühöngött Arafinwe, és már készült egy igencsak erős káromkodásokat tartalmazó szónoklatra, de a félvér (aki időközben kényelmesen elhelyezkedett a földön) hortyogása kizökkentette gondolataiból.