6. fejezet

      A szemtelen legyecske már legalább tizedszerre választotta leszállópályának a fedélzeten fetrengő félork szempilláit, de a hadonászó mancsok minden alkalommal elhessegették.

- Menj már innen az anyádba! – dörmögte álmos hangon Randraug, ahogy elzavarta az arca előtt röpködő rovart.

- Én?

      A félvér fölpillantott. Valina ott ült mellette, és mosolyogva nézett le rá. A reggeli fény valósággal szikrázott göndör hajfürtjein. Igazán magával ragadó volt. 

- Dehogyis – vigyorgott a férfi. – Ennek a hülye légynek beszéltem – azzal rácsapott a saját homlokára. És a légyre…

- Tegnap túlságosan hamar kiütötted magad – váltott komolyan hangnemre Valina. – Egy darabig ölelgetted a szolgádat, aztán…

- MI? – hördült fel a félork. – Arafinwét?

- Igen, azt hiszem, őt.

- Komolyan beszélsz? – kérdezte döbbenten Randraug, és egy lendülettel ülőhelyzetbe került.

- Igen – bólintott a nő, és ajkán pajkos mosoly jelent meg, majd tettetett szomorúsággal így szólt: - Úgy tűnik, mégsem engem választasz…

-         Hé! – pattant fel Randraug. – Én nem vagyok olyan. Csak valahogy… - Ám hiába törte a fejét, nem tudta semmivel kimagyarázni magát ebből a kínos helyzetből. – Nem vagyok olyan, világos?

-         Persze – kuncogott Valina. – Te nem vagy olyan.

-         Komolyan mondom. – A félork érezte, hogy kezd felmenni a pumpája.

-         Tudom, tudom – legyintett a lány, majd kéjesen elmosolyodott. – Már egyszer bebizonyítottad…

Randraug már nyitotta a száját, hogy valami olyan szitkot vágjon jegyese fejéhez, amit ő is megbánna, ám még éppen idejében eljutott az agyáig a szavak jelentése. Lassan elvigyorodott, majd büszkén kihúzta magát.

Gyönyörű idő volt. A nap első sugarai vidáman táncoltak a habokon. Valina odalépett mellé, és megfogta mind a két kezét.

-         Annyira szeretlek – suttogta. – Alig várom, hogy gyereket szülhessek neked.

-         Mi?! – hördült fel a félvér, de azonnal meg is bánta.

Valina olyan sértődött arcot vágott, hogy ránézni is fájdalmas volt.

-         Nem úgy értettem – mentegetőzött Randraug.

-         Hát hogy értetted? – sziszegte a méregtől kipirult orcával a lány.

-         Én csak… egy kissé…

Fogalma sem volt, mit mondhatna a dühös kalózlánynak, mindesetre nem szerette volna kivívni sem az ő, sem pedig apja haragját. Szerencséjére Arafinwe épp ebben a sorsdöntő pillanatban lépett ki a fedélzetre.

-         Megbocsátasz? – eresztett egy ”bájos” mosolyt a nőre a félvér, majd egy könnyed kis csók után a férfihoz sietett.

- A legjobbkor jöttél – szólt magához képest halkan, és igyekezett olyan képet vágni, mintha valami életbevágó témáról diskurálna szolgájával. Talán tényleg életbe vágó volt…

- Miért? Talán félsz egy nőtől? – kérdezte vigyorogva a férfi.

- Haha, nagyon vicces vagy ma reggel – dünnyögte Randraug. – Éppen arról beszélt, hogy mennyire szeretne gyereket.

- És? – tettetett csodálkozást Arafinwe. – Azt hittem, a gyermeknemzésben otthon vagy.

-         Kösz, de én még nem akarok kölköt.

-         Értem – vigyorgott a férfi.

-         Most meg mi olyan vicces?

-         Semmi, csak tudod…

Arafinwe elhallgatott, és egyre növekvő jókedvvel vette tudomásul, hogy egyszer végre sikerült urát kihoznia a sodrából.

-         Nyögd már ki! – förmedt rá a félork.

-         Ha látnád, milyen idióta képet vágsz! – Arafinwe már képtelen volt visszatartani a nevetést.

-         Örülök, hogy jót mulatsz – mosolygott kissé megenyhülve Randraug, aztán negédesen folytatta: - Kíváncsi leszek, akkor is ilyen jókedved lesz-e, amikor letépem a kis golyóidat.

Arafinwe arcáról egy másodperc alatt lehervadt a mosoly. Nagyon jól tudta, hogy a félvér ezt nem csak a tréfa kedvéért mondta, ugyanis többször saját maga volt a szemtanú arra, ahogy ura megfosztotta az engedelmetlenkedő alattvalókat a nemzőképességüktől.

-         Igazából azért jöttem, hogy megkérjelek, tisztázd a tegnap este történteket, mert a legénység nagy része azóta is az eseten mulat.

-         Úgy érted, azt, amikor ölelgettelek? – röhögött Randraug.

-         Igen – bólogatott komoly képpel Arafinwe, aki egy cseppet sem találta humorosnak a dolgot.

-         Rendben – vihogott rosszat sejttetően a félork. – De csak akkor, ha beismered, hogy élvezted.

-         De ez nem igaz – sziszegte Arafinwe. Érezte, ahogy a düh elönti az agyát.

-         Persze…

-         Nem ismerek be semmit, ami nem igaz – morogta a férfi, és hogy szavait alátámassza, kihúzta magát, és karba tette a kezét.

-         Pedig állítólag úgy nyögdécseltél, mint egy kisasszony – kuncogott Randraug, aki igencsak élvezte a helyzetet.

Arafinwe, ha nem tudja, hogy a félork sokkal erősebb nála, már biztosan nekiesett volna. Nem ez volt az első eset, hogy az önjelölt király ennyire megalázza, így most már igencsak viszketett a tenyere.

-         Na, drága, ismerd csak be – folytatta Randraug.

Arafinwe nem bírta tovább.

-         Pofa be! – kiáltotta, és kezét ütésre emelte, de mielőtt lesújthatott volna, a félork elkapta a karját.

Már tudta, hogy mekkora hibát követett el. Ez a vadállat most biztosan ki fogja belezni. Összeszorította fogait, és várta a sorsát.

De hiába várt, nem történt semmi. Randraug továbbra is vigyorgott, majd szép lassan eleresztette a férfi kezét.

-         Ugyan már! – nevetett. – Ne szívd mellre, csak vicceltem.

Arafinwe úgy megdöbbent, hogy percekig csak tátogni tudott. Ugyan eddig sok meglepetést okozott már neki a félvér, de az, hogy valaki kezet emel rá, és ő nem öli meg az illetőt, az már valósággal hihetetlen volt.

-         Azt hitted, megöllek, igaz? – kérdezte nevetve az ork. – Pedig tudhatnád, hogy nem bántok gyenge nőket.

Arafinwe érezte, hogy ismét elönti a pulykaméreg, de mielőtt még visszavághatott volna, Randraug barátságosan megveregette a vállát.

- Na jó – sóhajtott dámaian. – Mára eleget piszkáltalak. Majd holnap folytatjuk – azzal sarkon fordult, és elindult a korlát mellett ácsorgó kedvese felé.

- Várj! – kiáltott utána a férfi, mire az megállt.

- Mi van? – kérdezett vissza félvállról. – Már most ennyire hiányzok?

- Fenéket – sziszegte Arafinwe, és az ork után ment, majd mikor elég közel ért, lehalkította a hangját, és így szólt: - Neked nem tűnt fel semmi?

Randraug elgondolkozott, majd megvonta a vállát.

-         Már régen meg kellett volna érkeznünk – magyarázta Arafinwe. – És ha emlékeim nem csalnak, amerre mi tartanánk, arra nincsenek vérszomjas sellők.

A félork felvonta a szemöldökét. – Úgy érted…

- Úgy gondolom igencsak eltértünk a helyes iránytól, uram…