1. fejezet – Sötétbe suttogott átkok

Ész nélkül rohant lefelé a lejtőn. Az avar zörgött a csizmája alatt, lélegzetvételei egyre hangosabbakká váltak. A mohával borított fatörzsek elsuhantak mellette, ágaik könyörtelenül megcsapkodták elgyötört testét. Egy kiálló kődarabban, mely évszázadokig háborítatlanul bújt meg a fákról lehulló levelek rejtekében, most a lába alá került, és álnok módon elbuktatta.

Az esés nagy volt, le is horzsolta a térdét és a tenyerét. Felszisszent, de nem állhatott meg. Hamar összeszedte magát, és már rohant is tovább. Rohant, hogy végre kikerüljön ebből a nyomorúságos csatatérről.

Még mindig nem hitte el, hogy a félork elárulta. Hogy tehetett ilyet? Hiszen befogadták, etették, ellátták a sebeit és megvédték a falusiak ellenszenvétől! Anarane letörölte az arcán végigfolyó könnycseppet. Nemrég megcsókolta őt! Akkor még nem gondolta, hogy ez lesz. Azt hitte, Randraug megvédi őket azoktól a bestiáktól, de ő elárulta őket. Vajon mi lehet most a bátyjával, Arafinwével? Talán már nem is él.

Nem! Ilyenekre nem szabad gondolnia. Csak az a cél, hogy minél messzebb jusson ebből a nyavalyás erdőből. Ha már biztonságban lesz, gondolkodhat azon, hogy miként állhatna bosszút Randraugon. 

Hosszú órák óta tartott a menekülés. Anarane nem is gondolta volna, hogy képes ilyen sokáig futni. Egy normális ember már rég feladta volna, vagy kiköpte volna a tüdejét. Az erdő egyre ritkább volt körülötte, és a fa-óriásokat kisebb növények váltották fel. Nem bírta tovább, meg kellett állnia.

Már teljesen sötét volt. A Nap már régen lebukott a hegycsúcsok mögé, és az első csillagok megjelentek az égen. A levegő lassan kezdett lehűlni. Anarane leült egy kidőlt, mohos fa törzsére, és kecses kezébe temette az arcát. Hihetetlenül magányosnak és kicsinek érezte magát. Hiányoztak neki a testvérei: Rúmil és Arafinwe. Talán mostanra már mind a ketten halottak. Milyen jó is volt hajdanán, amikor esténként a kis faházban a kandalló tüze mellett melegedve elköltötték a vacsorájukat. Milyen nyugodt életük is volt! Ha nem fogadták volna be az áruló félorkot, még most is e meghittséget élvezhetnék.

-                          Miért tetted ezt, Randraug? – szólt bele a sötétbe a lány, és elsírta magát. Most nem tudott olyan erős lenni, mint amilyen szeretett volna, vagy amilyenné kell majd válnia ahhoz, hogy teljesítse bosszúját.

Hosszú órák teltek el így, Anarane képtelen volt álomba merülni. Ahhoz túlságosan felzaklatták az elmúlt napok eseményei. Rettenetes emlékeket hagyott benne a véres csata, melyben a falusiak kétségbeesetten próbálták megvédeni életüket azoknak a barbár orkoknak a fegyvereivel szemben. Vajon hányan élték túl az ütközetet? Valószínűleg nem túl sokan.

Hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Mintha lábak dobogását hallotta volna. Megtörülte vörösre sírt szemeit, és felkapott egy vastag faágat. Azt tisztán meg tudta állapítani, hogy a zaj forrása nem egyetlen személy Legalább egy tucat ember vagy ork közeledik felé. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy tündék lépteit hallja, de ezt a feltevést hamar elvetette. Nagyon jól tudta, hogy ezen a környéken nem élnek tündék, és csak a legritkább esetben kelnek át itt a hegyeken. Mellesleg a tündék olyan halkan képesek az erdőben mozogni, hogy azt még a legélesebb füllel megáldott teremtmények sem képesek észlelni.

Gyorsan kisöpörte az izzadt hajszálakat a szeméből, és amilyen halkan csak tudott, megindult a hangok irányába. Már nem volt messze, s már-már azon volt, hogy a bokrok árnyékából előtörve lecsap, de mielőtt elrugaszkodhatott volna a földtől, gyereksírást hallott. A bot meglazult a kezében. Még szerencse, hogy nem volt ideje rájuk támadni. Ezek csak emberek, méghozzá a faluból. Szeme felcsillant. Talán van remény, hogy új életet kezdjen a megmaradt ismerősökkel. De nem! Ezt most nem szabad. Nem élhet nyugodtan, hiszen bosszút esküdött. Először végeznie kell azzal a mocskos félvérrel, s csak azután élhet békében.

Óvatosan hátrálni kezdett, kínosan ügyelve arra, hogy ne verjen zajt. Mikor kellőképpen eltávolodott az emberektől, nekitámaszkodott egy fának, és mélységes bánatával harcolva hallgatta a többiek halk suttogását.

-                          Édesanyám, miért nem jön velünk az édesapám?

-                          Mert még ott kellett maradnia egy kis időre… - itt az asszony hangja elcsuklott.

-                          Miért kellett ott maradnia, édesanyám?

-                          Mert meg kellett etetnie a tyúkokat…

-                          De a tyúkok elszöktek!

-                          Ne kérdezősködj már annyit, Beren, nem látod, hogy édesanyád nem érzi jól magát?

-                          Meddig megyünk még?

-                          Nem tudom, de én szeretnék minél távolabb kerülni azoktól a bestiáktól.

-                          Fáj a lábam.

-                          Az enyém is, mégse nyavalygok!

-                          Én egy lépést sem bírok továbbmenni.

-                          Akkor maradj itt, és várd meg, amíg az orkok elkapnak, és széjjelszaggatnak!

-                          Mi lesz most velünk? Hová menjünk?

-                          A szomszéd falu már nincs túl messze. Ott menedéket kérünk, és aki szeretne, az ott maradhat, a többiekkel pedig továbbmegyünk, amilyen hamar csak lehet.

-                          Most mindent a semmiből kell felépítenünk. Ó, de sajnálom azt a szép kis kunyhót! Még az ükapám építette.

-                          Ne is gondolj rá, Rína! Az a takaros kis kunyhó már a múlté, mint ahogy az egész eddigi életünk…

A hangok egyre halkabbak voltak, végül a sötétség elnyelte őket. Anarane ismét magára maradt. Még mindig küzdött a vágy ellen, mely arra próbálta rávenni, hogy kövesse a falusiakat. Remegett a keze a fáradtságtól és a bánattól. Nem volt ereje tovább menni, így hát, ott ahol volt, leheveredett a földre, összehúzta magát, és lehunyta a szemét.

Nyugodt álomról szó sem lehetett. Fejében vérbefagyott emberek, és orkok tetemei kavarogtak gyomorforgatóan. Gyerekek sírtak, asszonyok sikoltoztak, férfiak hadakoztak ocsmány, hatalmas testű szörnyetegekkel. A vér patakokban folyt, az összecsattanó pengék hangja durván hasított a levegőbe. Csont tört, hús szakadt, vér fröccsent.

Anarane felriadt. Még mindig az erdőben volt, ugyanott, ahol elaludt. Egész éjjel meg sem mozdult, ezért fel oldala teljesen lezsibbadt. Szeme könnybe lábadt, amikor felülés közben szörnyű fájdalom nyilallt a lábába. Jobb kezével megérintette a tértét, és magába fojtott egy káromkodást. A lábából teljesen kiment a vér, és most olyan érzéktelen és használhatatlan volt, mint egy darab fa.

A nap még nem kelt fel teljesen, de első sugarai már halványzöldre mázolták a fák csúcsán pihenő leveleket. Hűvös volt. Anarane összehúzta a ruhája nyakát, és megborzongott. Ismét rátört a magányosság. Soha életében nem érezte magát ennyire nyomorultnak. Kitaszított volt.
            Bárcsak soha ne találtak volna rá Randraugra, bárcsak ne fogadták volna be, és bárcsak ne bíztak volna benne!

Már nem volt mit tenni. Minden oda volt, ami egykor jelentőséggel bírt a lány számára. Most új céljai voltak, s azokat a lehető leghamarabb el akarta érni.