3. fejezet

            Arafinwe kelletlenül vette tudomásul, hogy a szépséges nő egyszerűen levegőnek nézi, amikor a félork felbukkan. Azzal sem törődött, amikor őt, a többi rabbal együtt átszállították a másik hajóra, s aztán tömlöcbe vetették. Az orkok dühöngtek és szitkozódtak, Carca pedig mérgében letépte az egyik tengerésze fejét. Arafinwe bánatosan felsóhajtott, és a rácsnak dőlve lehunyta szemét, és várta, hogy végre véget érjen az a rémálom.

            Miután a foglyokat a helyükre terelték, Randraug hivatalos volt egy pohárka italra a kapitány rezidenciáján. De mielőtt még eleget tett volna eme nemes kötelességének, a hajó orrába ment, nekitámaszkodott a korlátnak, és hosszú percekig nézte, ahogy a csillagok fénye visszatükröződik a víz felszínéről.

            Csak bámult, figyelmen kívül hagyva a legénység által csapott zajt, és minden egyéb zavaró tényezőt, és közben azon gondolkodott, hogyan álljon bosszút a trónbitorló Grisnakon.

-         Nem fázol? – csendül fel a kapitány lányának hangja, és ezzel egy időben egy selymes kéz végigsimított a félork hátán.

-         Valina – fordult meg Randraug, majd megfogta a nő kezét.

-         Igen, így hívnak. Örülök, hogy erre legalább még emlékszel.

A nő hangja hirtelen olyan hidegen és sértetten csengett, hogy a félvér egy pillanatra elszégyellte magát.

- Tudod, hogy nem volt más választásom – dörmögte bűnbánón.

- Persze – rázta meg a fejét Valina. – A komoly harcos, aki mindig teszi szent kötelezettségét. – elhallgatott, mélyen Randraug szemébe nézett, majd gúnyosan folytatta: - Legutóbb azért kellett elrohannod, mert féltél, hogy apám végez veled.

- Ahogy mondod – röhögött a férfi. – Ismerd be, sokkal jobban áll, ha a nyakamon van a fejem.

            A lány halványan elmosolyodott, s aztán egy kevés hallgatás után megszólalt

- Azért jöttem, hogy szóljak, mert apám kezd türelmetlen lenni.

- Máris megyek – bólintott Randraug, majd tekintetét a vízbe fúrta. – Szükségem volt egy kis friss levegőre azután, a koszos zsák után…

            Mind a ketten nevettek, és aztán a lány kézen fogta a félvért, hogy a kapitány elé vezesse.

            A kicsinek véletlenül sem nevezhető helyiség első pillantásra egy régiség boltra emlékeztetett. A sok értékesnek látszó holmit kisebb porréteg takarta be, és a furcsa műszerek, amiknek Randraug a legutóbbi hajókázása idején sem sikerült megjegyezni a nevét, sem a funkcióját, kaotikus összevisszaságban hevert a szoba közepén álló, hatalmas, faragott ébenfa asztalon.

            Az asztal mögött lévő elegáns székben terpeszkedett Roquen, a hajó kapitánya. Egyik kezével szakállát simogatta, míg a másikkal egy kelyhet tartott, tele élénk színű itókával. A bor kellemes illattal árasztotta el az egész helyiséget, és Randraug önkéntelenül is megnyalta a száját. Valina még egyszer rámosolygott a férfira, azután kisietett a helyiségből.

-         Foglalj helyet, uram! – mutatott a székre a férfi. Az ork minden zokszó nélkül eleget tett a kérésnek. Az asztal másik oldalán lévő szék nagyot reccsent, ahogy lehuppant rá, de szerencsére elbírta a nem csekély súlyt, ami ránehezedett.

-         Hozzatok bort! – intett Roquen a körülöttük ácsorgó férfiaknak, akik meghajoltak, és a következő pillanatban eltűntek, hogy teljesítsék a parancsot. Miután a bor megérkezett, a félvérhez fordult: - Remélem, állod a szavad, uram.

-         Ez magától értetődik – biccentett Randraug, majd egy hörpintéssel eltűntette az italt.

-         Hozzatok még! – kiáltott oda Roquen a szolgáknak.

            Ezután ismét a királyhoz intézte szavait. - Igazán kedves tőled, Fenség, hogy a vizeiden szabadságot biztosítasz hajómnak, de úgy vélem, ez kevés.

-         Kevés? – vonta fel egyik szemöldökét Randraug.

-         Kevés – erősítette meg Roquen. – Ezt már akkor megígérted, amikor segítettem neked megszerezni a trónt. Szóval ezt már rég be kellett volna váltanod.

-         Sajnálom, nem rajtam múlt – próbált bűnbánó arcot vágni a félork. Nem igazán sikerült neki…

Hosszú, kínos hallgatás következett. A kapitány tán azt várta, hogy a király önmagától ajánl fel egy újabb jutalmat, de csalódnia kellett. Randraug végzett a következő pohár nedűvel is.

-         Még! – vetette oda a szolgáknak, akik megerősítést várva pillantottak a kapitányra. Az bólintott, így az üres serleg hamarosan ismét megtelt.

-         Remélem, nem veszed sértésnek, ha kissé keveslem az ajánlatodat – próbált a lényegre térni Roquen.

-         Nem, dehogy – válaszolt szívélyesen a félork.

Ezután újból csend lett, csak a bor utolsó cseppjei gurultak le Randraug nyelőcsövén. A kapitány sokatmondón meredt a királyra, de az csak intett, hogy hiányolja az italt.

-         Talán, ha valami mással is megtisztelnél, hálád jeléül… - fogott bele végül Roquen.

Randraug olyan hirtelen kapta oda a fejét, hogy a szobában állók összerezzentek. Szerencsére nagyobb baleset senkivel sem történt…

-         Mit? – kérdezte a félvér összehúzott szemekkel, majd a kapitány töprengő arcát látva, tett egy ajánlatot. – Elveszem a lányodat.

-         Mi? – hördült fel Roquen, és ahogy a vele szemben ülőt bámulta, szemében gyilkos indulat tüze lobbant.

-         Ha király leszek – kezdett bele a magyarázatba Randraug. Kiélvezte a férfi értetlen arcának látványát, és olyan vontatottan beszélt, mint amikor egy elmeháborodottnak próbálna elmagyarázni valami egyszerű dolgot -, akkor egyértelmű, hogy a feleségem a királyné. És mondd csak, kedves Roquen kapitány, melyik apa nem vágyik arra, hogy a lányából királyné legyen? Szép ruhákat hordhatna, annyi nyakláncot vennék neki, hogy nem bírná felemelni a fejét az asztalról. Ha az enyém lenne, bármit megkaphatna. Csakúgy, mint a szeretett apja…

Roquen arcán különös mosoly jelent meg. Percekig méregette a megtermett félvért, majd köhintett egyet, felállt, és széttárta a karját.

-         Fiam! – kiáltott, aztán az asztalt megkerülve a keblére ölelte Randraugot. – A tiéd a lányom…

-         Nagyszerű – nyögte a király, mivel a hatalmas karok olyan erősen szorították, hogy azt hitte, kiköpi a tüdejét.

- Valina! – kiáltott Roquen az ajtó felé, ezzel igencsak meggyötörve az ork hallószervét.

            Az ajtó kinyílt, és az említett személy berobogott rajta. Valószínűleg itt állt az ajtó előtt, és az utolsó szóig minden hallott, mert vidáman mosolyogva rontott a két ölelkező férfira.

            Pontosabban csak Roquen ölelkezett Randrauggal, mert ez utóbbi inkább szabadulni próbált.

- Apám, köszönöm, köszönöm! – kiáltotta a lány, és a boldogság könnyeivel a szemében, adott egy puszit az apjának, majd mikor az végre szabadon engedte az újdonsült vejét, Valina szájon csókolta a félorkot.

Randraug viszonozta a kedves gesztust, de közben alig várta, hogy végre szabaduljon. Miután „álmai” valóra váltak, kikapta az egyik szolga kezéből a boros kancsót, és az egész tartalmát a szájába öntötte.

Nemsokára az alkohol és az öröm hatására, olyan bódultság árasztotta el elméjét, hogy már arra sem emlékezett, amikor jókedvében akkorát csapott az asztalra, hogy annak lapja szilánkokra tört. Ezután még felhajtott egy kancsónyit a drága nedűből, aminek következtében hosszában elnyúlt a szoba közepén.